Takemitchi Hanagaki idegesen forgatta a kezében a kávésbögért, miközben Naoto a táblája előtt állt, és megmasszírozta az orrnyergét. - Hogy érted azt, hogy minden "összekavarodott"?
- Mit nem értesz ezen, ember? Nem elég, hogy megjelent Mikey húga...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kilépek az iskolakapun, és elindulok a buszmegálló felé. Az energiaszelet, amit az iskolai nővér belém tömött, valami rémesen rossz ízű volt. Még mindig érzem az avas mandula ízét, de az üveges víz, amivel utamra engedett, kifejezetten jól jön. Kinyitom az üveget és a számba veszek egy korty vizet, kiöblítem a számat, majd az egyik fa tövébe köpöm a vizet. Ez a baj a közoktatással... felvesznek bárkit, akinek az sem megy, hogy ellenőrizze a lejárati dátumot egy kibaszott müzliszeleten. Semmi humorom nincs hazamenni... Az üres lakásba, sokadjára megnézni valami belezős horrort, miközben kidőlök a kanapén. A nővér az egész hétre kiírt, azzal a pofátlan felkiáltással, hogy nem akarja, hogy végigfertőzzem az évfolyamot. Mintha egy enyhe megfázás olyan lenne, mint az ebola, és miattam tűnne el Tokió lakosságának kétharmada. Átsétálok az átellenes buszmegállóba, és hagyom, hogy leessen a vállamról a táska. Nem akarok egyedül lenni, így oda megyek, ahol tudom, hogy szívesen látnak. És az a hely hét megállóval messzebb van, mint a lakásunk.
Leszállok a buszról, és átsétálok az úttesten, mikor meggyőződöm róla, hogy senki nem akar elütni. Elsétálok a fekete Honda CBR mellett. Imádom ezt a motort... pont, mint a tulajdonosát... Elsétálok a bejáratig, majd lenyomom a kilincset, és belépek a terembe. Meglehetősen kevesen vannak, amire a fő magyarázat az lehet, hogy alig múlt még fél tíz. Besétálok, egészen a pultig, ami mellett Benkei támaszkodik, és egy újságot tanulmányoz oldalra döntött fejjel. – Hello, nagyfiú – mosolygok rá, mire leengedi az újságot és elenged egy gyenge mosolyt. – Szia, pindur... korán jöttél. Legyintek egyet. – A suli amatőröknek való... – kihúzok egy zsebkendőt a zsebemből és kifújom az orromat. – Wakasa? – A ringnél van... gyakorol – bólintok és beljebb sétálok a gépek között. Belépek a kis külön terembe, ahol Wakasa a ring melletti boxzsákot püföli. Halkabban és lassabban lépdelek felé. Megfigyelem őt. A hosszú szőke haját, amit laza kontyba fogott a fejére. A karjait, amikon minden ütésnél megfeszülnek izmok, hiába takarja őket az oversize póló, amit magára vett. Megtámasztom a lüktető fejemet az ajtófélfában, és bámulom még egy kicsit. Minden ütése és rúgása tökéletes. Megérzi, hogy figyelem így elkapja a himbálózó sötétkék anyagú boxzsákot, és felém pillant. Átöleli az eszközt, és kicsit hektikusan veszi a levegőt. A levendula színű szemek rám villannak, és apró mosoly szökik az ajkaira. – Korán jöttél, kicsi. – Mit mondhatnék – lököm el magam az ajtófélfától. – Hazaküldtek. – Megint verekedtél? Rossz, rossz kislány – engedi el a zsákot, és elindul felém. Elmosolyodom és megrázom a fejemet. – Nem. Ma nem... bár tegnap elvertem egy suttyót egy felmosóval... büszke vagy rám? – mosolygok rá, mire felhorkan. – Még csak meg sem lepődök... – Elém lép, és leolvad a mosolya, végignéz az arcomon. – Ennyire örülsz nekem, vagy lázas vagy? – Huhh? A keze a homlokomra simul, és akaratomon kívül behunyom a szememet az érintésére. Érzem, ahogy végigfut rajtam, akár egy enyhe áramütés, és minden szőrszál az égnek áll a testemen. Közelebb lép, és a keze helyét átveszi egy pár puha ajak, ami a homlokomhoz ér finoman. – Bazdki... lázas vagy. – Kinyitom a szemem, és szembe találom magam a tekintetével. Kicsit fel kell emelnem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. Wakasa nem magas. Nem olyan magas, mint az átlag férfiak. Úgy százhetven-százhetvenöt centi körül lehet. Nálam magasabb... de azt hiszem, ha egy magasak lennénk is felnéznék rá. – Csak... megfáztam kicsit. – A faszt... lázas vagy, és sápadt is... mi a fenét keresel itt?! Otthon kellene lenned, és pihenned... – Elnézek róla. Nem szeretem, amikor korhol. Olyankor... olyankor belém hasít a köztünk lévő hat és fél, hét év korkülönbség, aminek igyekszek a legtöbb helyzetben nem nagy jelentőséget tulajdonítani. Felsóhajt. – Hazaküldtek? – Összeestem tesin. – Ismételten mély levegőt vesz és kifújja azt. A keze a karomra simul, és a másikkal felemeli az államat. Nem szól semmit, én mégis folytatom a mesémet. Megköveteli a tekintetével. – Ingafutás volt, és kidőltem... az iskolaorvos meg elküldött, hogy a héten maradjak otthon. – Miért jöttél be akkor...? Telefonálhattál volna. – Annyira nem vagyok rosszul... – Anyád? Megvonom a vállamat. – Még nem hívtam... de kétlem, hogy emiatt hazaugrana Kiotóból. Jól vagyok Waka, komolyan mondom... – nézek fel rá. – Nézd, kicsi... én odaáig vagyok a kitartásodért, de ha nem vagy jól, semmi értelme, hogy terheld a szervezetedet. Ki kell pihenned, akár tetszik. akár nem. És bár a személyiséged varázsa, hogy nagyrészt nem úgy viselkedsz, mint egy tizenéves fruska, igazán örülhetnél, hogy kapsz pár potya pihenőnapot... – Nem akarok egyedül lenni abban a nagy lakásban, Waka... – Nagyon halkak a szavaim, de tudom, hogy hallja őket. Az arca ellágyul, és bólint egyet, majd finoman magához ölel. – Nem is kell... Gyere. Hazaviszlek. Felsóhajtok, és elrántom a számat. – Nem fogod hagyni, hogy eddzek egy kicsit, igaz? – Semmi esélyed nincs... – A tenyere a hátamra simul, és kiirányít a szobából, át a gépek között, és csak a pultnál állít meg. – Maradj itt, felöltözöm. – Magamra hagy. Benkei ugyanabban a pózban álldogál mellettem, csupán másik újságot tart a kezében. Mellé lépek, és leengedem a táskámat. – Playboy? Felpillant rám, és elmosolyodik. – A férfiak lapja, vagy mi, nem? – Végülis – vonom meg a vállamat, majd valami csípni kezdi az orromat, és tüsszentek egyet. Benkei elmosolyodik, és a zsebéből előhúz egy zsebkendőt. – Megfáztál, picur... – Elveszem és belefújjom az orromat. – Tudom. – Sóhajtok. – Waka is hazazavart. – Rosszul viseli, ha a szerettei nincsenek jól. Előjönnek neki az emlékek... – Elharapja a mondatot, én pedig fürkészni kezdem. – Nem fontos... – legyint én pedig bólintok. Visszabújik a plusz tizennyolcas újságába, miközben megérkezik Wakasa egy pulcsiban, és eggyel a kezében. Egyből felém nyújtja. – Vedd fel. Nem kell, hogy még jobban megfázz a motoron. – Bólintok és elveszem tőle a sötétkék pulcsit, és belebújok. – Te meg ne itt olvasd a pornót ember! – Kitépi az újságot Benkei kezéből, és bedobja a pult mögé. – Hé! Éppen a globális felmelegedésről olvastam! Wakasa sötéten ránéz, és megrázza a fejét. – Olvasd a pulton belül. Egy óra múlva itt van Senju. Kezdjetek hozzá az edzésének, és majd érkezem – rám néz. – Gyere kicsi, hazaviszlek. Bólintok és intek Benkeinek, majd követem Wakasat kifelé a teremből. Alapvetően nem a méretének megfelelő ruhákat hordja, így a pulcsi, amit adott, még rá is nagy lenne. Én szó szerint eltűnök benne, az alja a szoknyám alá ér. Nevetségesen festek. Mégis... jól esik az illat, ami körül fog. Megáll a motorja mellett, kivesz egy bukósisakot a csomagtartóból és felém nyújtja. Elveszem, majd a fejemre csatolom. – Vagy elég jól, hogy ne ess le mögülem? – kérdezi, miközben kihúzza a hajgumit a hajából és erősebben megköti azt. – Aha – bólintok. Felveszi a sajátját és felül a motorra, én pedig átdobom magamon a táskámat, és mögé ülök. Azonnal átkarolom a hasát, és rásimulok a hátára. Pár pillanatig csak így ülünk, majd előre hajol, és beindítja a motort.
