Takemitchi Hanagaki idegesen forgatta a kezében a kávésbögért, miközben Naoto a táblája előtt állt, és megmasszírozta az orrnyergét. - Hogy érted azt, hogy minden "összekavarodott"?
- Mit nem értesz ezen, ember? Nem elég, hogy megjelent Mikey húga...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Már szürkül, amikor az utolsó előtti órámról is megszólal a csengő. Nem gondoltam át azt, hogy én mindenféleképpen be akarok ide ma jönni... jó, az elején nagyon lelkes voltam és gondolkodás nélkül, fejvesztve rohantam el otthonról. Csak a matekóra közepén jutott eszembe egy igen bonyolult algebrai probléma kacifántos ágrajzára meredve, hogy talán Emmánál csak Hajime-sensei a rémesebb, aki a matekot tartja és akinek több empátiája van, mint hajszála... habár, az előbbiből is híján van, az utóbbiból meg pláne. A tollam ritmusra kopog a kinyitott füzetemen. Próbálok odafigyelni, nagyon is furcsán esik újra japánt hallani az órákon. Már egészen ráállt az angolra a fülem, a pattogó és pörgő anyanyelvem idegen az angol folyékonysághoz képest. Szeretem az angolt és értem is. Jövőre tervezem a felsőfokút, idén, Angliában megszereztem egy nemzetközi középszintet. Megdicsértek. A japánok általában nem jól tudnak latinbetűs idegennyelven beszélni, de én éppen ennek a sztereotípiának a megdöntésére törekszem. Kiskorom óta komfortos vagyok az angollal, a papa azt mondta, én fordítottam néha az idegennyelvű csatorna meséit Emmának és Jironak, és hogy magamtól tanultam meg, annyi mesét néztem. Ez a szállóige a családban mindig, amikor szóba kerül a tévé és a mesék meg a filmek káros hatása a mai fiatalokra. Nos, rám azt hiszem, fordítva igaz minden: az életből tanultam az erőszakot, a filmekből pedig művelődtem. Mondjuk, ha csak a kedvenc műfajaimat nézem, nem is igazán a művelődés, inkább a szórakozás az elsőrangú nálam. Ahogy az életemben is. Amikor megszólal a nap végét jelző dallam, magamra rángatom a táskámat, és kikelek a padból. Azonnal távozok, szinte elsőnek (az ajtó mellett van közvetlenül a padom, ami azóta hidegen árválkodik, hogy én elmentem, mint egyfajta gyászolási módszer az osztálytársaim részéről az irányomba), és a folyosón nem egyenesen a kijárat felé tartok. Elmegyek a mosdóba. A félhomály démoni, amikor belépek. Friss illat van: ez újdonság az angol sulim után, ahol mindig az állott húgy és a használt tamponokból áradó dögszag keveréke terjengett. Bevágtatok az egyik fülkébe és hagyom, hogy az ajtó szinte hátbavágjon, ahogy rám csukódik. Kigombolom az ingemet, lekapom magamról, majd a szoknyát is letolom. Mintha vetkőztetnének. Picit hideg a padló, amikor ráállok zokniban, miközben magamra cibálom azt a bő farmert, amit hoztam a táskámban a tankönyvek mögött. Alig tudtam behúzni a cipzárt. Felveszek hozzá egy fehér haspólót, majd rá kapom az iskolainget és hanyagul gombolom csak be. Felveszem a bőrkabátot, és kirúgom a budiajtót. A tükörhöz lépek. Megigazítom a szempilláimat, meghúzom az övet a nadrágom derekán, aztán a táskámat megint a hátamra kapva kibaktatok a mosdóból. Kint már szinte sötét van, pedig még csak a négy órát léptük át tizenkét perccel. Ijesztő, hogy télen mennyire más az időjárás, és erre mindig csak akkor jövök rá, amikor először kell ilyen időben hazamennem. Illetve... nem haza. Nem. Az öltözőszekrénynél nem időzök sokat. A táskámat a szekrénybe vágom, cipőt váltok, majd kimegyek az iskola elé. Az allé végén fényszóró villan és a motorbőgés a tokiói nyüzsgő éjszakába szakad. Harsány nevetés követi. A kerítés túloldalán, a parkolóban várnak rám, és az iskola lidérces belső világítása mellett feltűnő a led-fényszórók villogása. Megint motorbőgés. Valaki tornáztat, amikor kifordulok a sarkon és intek a biztonsági őrnek. Ő megint kint cigizik és látom még kószán magam mögé pillantva, ahogy nosztalgikus ábrázattal fordul ki utánam, beleszimatolva a levegőbe. Égett gumi és kevert benzin. Elmosolyodom, ahogy belépek az eltolt elektromos kapu és drótháló ölelte tanári autóknak fenntartott parkolóba és megpillantom a zajforrást. Ordibálások, és legalább nyolc motor zaja. Amikor közelebb érek hozzájuk, az egyik kifarol és a rajta ülő alak lepattan róla. – Yui, azt hittük, örökre bent esz a fene – horkant Pah és a vállamra csap. Erős a keze, de én csak bebokszolom az ő vállát és tovább sétálok. Érzem, hogy utánam néz, a szívem pedig hevesen járni kezd megint... látom a fekete CB250T-t, és előtte a fényszóróból sugárzó sárga, vakító világosság körbeöleli Jiro sziluettjét. Mellette Ken áll. Felismerem a fehér Zephyrjét, ami alatt a legnagyobb lovak ülnek és aminek az öblös bőgése kánonra kell Pah húzatásával. – Megyünk már, emberek?! – ordít közbe megint az emlegetett, és kifarol a motorjával. Baszott jó kedve van, ahogy látom. A gyomrom fordul egyet. Jiro előtt ott áll a fakó hajú lány, Sophie, aki elverte azt a gyereket a felmosóval koradélelőtt. A csípőm mögé fonom a karjaimat és a körmöm a tenyerembe váj, amikor megállok mellettük. Éppen beszélnek valamiről, belezavarok a társalgásba. Sophie rám néz. Most nem tűnik annyira rokonszenvesnek valamiért, és a picike mosoly, ami az arcán van, arra késztet, hogy levakarjam róla. Veszem a levegőt. Mondani akarok valamit. Túl közel állsz... Nem vagyok rá képes. Jiro ellép a fakult hajú lány mellett, és azzal a lendülettel ismét a karjaiba zár. A vállamon veti át az egyik karját. Elerőtlenednek a lábaim... ránézek, majd a mosolya engem is mosolyra ösztönöz. Utálom, amikor így viselkedik. – Yu, végre – sóhajtja –, azt hittem, maradsz szakkörözni. Fintorgok. – Nekem most ez a szakkör. A Zephyr közel gurul hozzám. Kitartom azonnal a kezemet, de az orra pajkosan bök egyet a lábamon, így közelebb lökve Jiro oldalának, a combjaink teljesen összesimulnak. A teste a levegőhöz képest forró... Draken leszáll a motorjáról és odasétál a másik oldalamra. Vállba bokszol, de sokkal finomabban teszi, mint Pah. Aztán a hátamat simogatja meg... villám vág belém valamiért. Az érintése... játékos. Jiro jobban megszorítja a vállamat. – Arról beszéltünk éppen Sophie-channal, hogy szívesen eljönne velünk motorozni. Sophiera nézek, azzal az "ez igaz?" típusú nézéssel, de az ő szemei kikerekednek. Picit elfehéredik, aztán vörösödik, talán éppen Jiro stílusától, ami... ha jobban belegondolok, első slukkra általában idegen az emberek java részének és sokszor képes is a saját tükörképére ferdíteni az elhangzott beszélgetés visszaidézését. – Ööööö.... Mikey-kun, azt hiszem... – Szabadkozni kezd, és néha-néha a szemembe pillant. Fogalmam sincs, hogyan nézhetek éppen rá, de, a reakciójából ítélve, talán nem a legbarátságosabb módon. – Ugyan már – forgatja a fejét Jiro, és ahogyan áthelyezi az egyik lábáról a másikra a súlyát, magával húz engem is. Istenem, adnád, hogy ne szeretném ennyire a parfümje illatát. Emlékszem még, amikor együtt néztük ki ezt a drogériában és megvettem neki születésnapjára. A világon ez a legkedvesebb illat nekem... ha megérzem, a gyomrom összerándul tőle. Újabb érintés a hátamon. Draken nevet egyet, majd elenged engem és Zephyrre pattan. A gáz hangja fülsiketítő. Ellöki magát a földről, megfordul éppen annyira, hogy az elektromos kapuval egyirányba álljon, majd ránk néz ismét. – Mikey, elengednéd már? Induljunk. – Persze, Ken-chin! Sophie-chan! Pattanj fel mögé, elviszünk valahova!
