Az Élet Zenéje

7

A telefonkönyvben megtalálta a címet. Igen, ez az a kórház. Mielőtt azonban visszaült volna a kocsiba - fülében még visszahangzott a telefonfülke ajtajának olajozatlan, durva nyikordulása, ami nagyon hangosnak tetszett a néptelen, csöndes utcán -, körülnézett. Keleten talán pirkadt már, de ebben sem lehetett biztos - házak takarták el az égbolt szélét. Már bent volt a városban, a kihalt utcán. Olyan volt, mint egy fantasztikus film - senki, csak ő. Egyáltalán élnek itt emberek? Egyáltalán a Földön van? Áll hoszzú percekig és elveszettnek érezte magát. Ugyanakkor meg is könnyebbült, mert azt képzelte, tényleg kihalt mindenki. Volt egy neutronháború, amely nem rombolt le egyetlen épületet sem. Nem törtek be az ablakok, nem változott semmi. Lám, megvannak a villanyoszlopok, a lámpák, a telefonfülkék és a házak is. Csak ő, egyedül ő maradt élő embernek ezen a világon... 

Kísértést érzett, hogy jó nagyot ugorjon. Hisz bármit megtehetett itt és most, senki nem látja. Hűvös szél csapott le rá, és máris tovarohant. Ő azonban még percekig állt ott az idegen város kellős közepén, és úgy érezte, ez a váratlan szélroham valamiféle jelzés volt. Hitt a megérzésben. Különösen akkor, ha az valamilyen baljós dolgot jelzett. Félt a jövőtől, de azért igyekezett optimistának látszani. S gyakran az is volt, de bármikor visszaeshetett a pesszimizmus gödrébe. Hiszen a jövő, legyen akármilyen ígéretes is, egy negatívumot mindenképpen magában hordoz: a halált.