Az Élet Zenéje

2

Lia a válása után bukkant fel. Jungkook akkor már majdnem egy éve élt egyedül. "Huszonhét éves újságíró, a jövő reménysége", mondogatta magáról. Néha vidámabb társaságban is így mutatkozott be: "A leendő Nobel-díjas író vagyok" - pedig hát csak lapoknak írt. Az a pár novella... mit számít? A regény az igazi, tudta ő is, méghozzá tartalmas, nagy regény, amely hatalmába keríti az olvasót... Amitől megváltoztatják az életüket, talán jobbak lesznek? Máskor meg pontosan tudta, mennyire naiv elképzelés ez. Mégis bízott benne. 

Lia először ellenség volt, azzá lett egyetlen perc alatt. Sovány, de jó alakú lány nagy szemekkel, kicsit kiugró arccsontokkal, amit Jungkook úgy kedvelt. Bár ez eleinte nem tudatosult benne. A lány megtorpant a szerkesztőség ajtajában, és tétován körülnézett. Volt benne valami gyermeki, pedig hát legalább annyi idős volt, mint Jungkook. Tétován álldogált a képzeletbeli küszöb előtt, mivel igazi küszöb nem volt, mert a szerkesztőség akkoriban tért át a modern, külföldről ellesett gyakorlatra. Az újságírók nagy termekben dolgoztak, még nem annyira számítógépek, mint inkább régi írógépek mellett. Jungkook is köztük volt, akkoriban éppen a városi híreket szerkesztette. Legféltettebb kincse a városháza nagyságainak otthoni telefonszámát tartalmazó kis jegyzetfüzet volt. Lassanként kezdte kiismerni magát a kulisszatitkokban, és hol a főszerkesztője, hol a városi potentántok adták tudtára, mi az, amiről nem írhat. De így is éppen elég témája maradt, írónak készült, tehát afféle egyszemélyes kémszervezetnek képzelte magát - valamilyen értelemben az is volt, mert minden író az. Itt él ebben a világban, azt figyeli, és bár sok közösséget érez vele, azért egy  bizonyos határig mindig kívülálló marad. Egy ember, aki nem menetel együtt a többiekkel, aki csak figyel, hogy majd leírhassa amit látott. Amit hallott. Amit átélt ő, és legfőképpen átéltek mások. 

Paula tehát ott szerencsétlenkedett az ajtónál, és halkan mondott valamit. Jungkook nem értette, mit mond. Felállt a gépétől, és odament a lányhoz. S Lia ránézett. Ideges volt, toporgott, várt valamire, valakire. Rövid haja rátapadt a fejére, nyaka vékonynak tetszett. Az is volt. Jungkook később már nem emlékezett rá, milyen ruhát viselt a lány ekkor. Csak egy piros szandálra emlékezett. 

- Segíthetek? - kérdezte tőle. 

- Maga JooWon? 

- Nem, én Jeon Jungkook vagyok. - mosolygott. A lány arcára gyűlölet ült ki. 

- Akkor minek jött ide? Én JooWont keresem! 

- Kérem, már itt sem vagyok! - Jungkookot ilyenkor belül mindig valami hűvösség öntötte el, és nyomban visszahúzódott. Kéjes örömet érzett, ha megsértődhetett, de ezt nem engedte meg magának gyakran. Nem akart az örök sértődött lenni. 

Visszament hát a helyére. A lány ellenszenves volt, igyekezett nem tudomást venni róla. Ám a szeme sarkából még látta egy ideig a piros szandált. Aztán eltűnt. Vagy megjött JooWon, vagy a lány megunta a várakozást. 

Fél óra múlva megéhezett, és éppen kész lett a munkájával. Bevitte a rovatvezetőhöz, akinek persze külön üvegfalú kuckója volt a terem szélén. Mehetett ebédelni. Egyik "barátja" sem volt ott, csak egy fotós, de az intett: mennie kell dolgozni. A folyosóról lenézett az udvarra - a szerkesztőség egy majdnem százéves épületben volt, a ház falait régies kőszobrok, aprólékosan kidolgozott oszlopfejek és más faragványok díszítették. Az ablakok belülről erődszerű nyílások, benyílók voltak, kívülről meg fehér márványoszlopok között csillogtak ki az utcára. 

A házban volt egy büfé is. Jungkook megrendelte az ételt. Ekkor vette észre a lányt. Lia majdnem egy üres tálca előtt ült, és csak nézett maga elé. Volt a tartásában valami kétségbeesett, reménytelen. Az eső megint eleredt, az éjszaka szorítása nem engedett, bilincs volt a homály, fénytelen erőszak. Az autó lámpái ugyan most messzebbre vetették fényüket, de a szemerkélő ellenség onnan fentről fáradhatatlanul bombázta a tájat. Kopogott a kocsi teteje, bepárásodott a szélvédő. Az ablaktörlők le-lesöpörték a vizet, de máris kezdhették újra a munkát. Homályosult az üveg, és Jungkookban nőtt a szorongás. Csak az emlékekbe kapaszkodhatott.