Vihar előtti hullámok

03 ~ Oh, Pretty Woman [Roy Orbison]

Péntek délután végre úgy éreztem, képes vagyok kimozdulni a lakásból és lemenni az utca végén található szupermarketbe beszerezni néhány kelléket az egész estés mozizásomhoz – mert igen, szorgos gimnazista létemre hamarabb néztem meg a Pretty Womant ezredjére is, mintsem nekiálltam volna bepótolni közel egy hét lemaradást.

Az éjszakai FBI ügynökösdimnek meglett az eredménye. Délután négyet mutatott az óra, amikor egy fájdalmas nyújtózkodás után kinyitottam a szememet és ráeszméltem, hogy elszaladt a napom jelentős része. Sietősen kaptam magamra néhány ruhát, éppen, ami a kezem ügyébe akadt – egy rövidnadrágot és egy oversized rockbandás felsőt, amelyet még egykor apám vehetett nekem –, miközben azon agyaltam, hogy hogyan fordulhatnék meg kevesebb, mint negyedóra alatt. Ugyanis a péntek a tőzsdén is péntek, és apukám fél öt-öt fele haza szokott ilyenkor érni. Nem lett volna szerencsés, ha úgy érkezik meg, hogy én nem vagyok otthon, mert akkor felmerült volna benne az egyébként teljesen jogos kérdés: náthás emberként hol vagyok, ha nem az ágyamban, nyakig betakarózva?

A liftből úgy kezdtem el rohanni, mintha az életem múlna rajta, és úgy estem be a boltba, hogy egy hajszál választott el attól, hogy felkenődjek a fotocellás ajtóra. Felkaptam egy előre elkészített gyümölcssalátát, majd az édességek felé vettem az irányt és megpróbáltam a lehető legkisebb feltűnést keltve lekapni a legnagyobb Nutellából kettőt a polcról. A termékeket a kezemben egyensúlyozva vettem a pénztárak felé az irányt, amikor egy ismerős illat csapta meg az orromat. Először fel sem ismertem és már-már automatikusan ignoráltam, amikor eljutott az agyamig, hogy kinek is van ilyen aromája.

Ösztönösen kerestem menedéket, hogy a férfi nehogy észrevegyen, ám ezt pechemre a fűszerek részlegén találtam meg. A feltűnés elkerülése érdekében igyekeztem azt színlelni, hogy nagyon keresek valamit, de az erős bazsalikomillat hamarabb megtalálta az orromat, és elkerülhetetlenül is kiszakadt belőlem egy tüsszentés.

– Jobbulást – fordult be a sorra Mr. Blake.

Úgy szólt hozzám, hogy ha nem hallottam volna, mit mondott, a testbeszédéből biztosan nem következtettem volna ki még azt sem, hogy egyáltalán megszólalt, ugyanis látszólag ő is rendkívül el volt mélyedve a fűszerek széles választékában.

Éppen ezért nem voltam biztos benne, hogy reagálnom kellene valamit. Szerencsére a reflexeknek nincs szükségük gondolkodásra, így automatikusan kipréseltem magamból egy halk köszönömöt, mire a férfi végre-valahára rám emelte a tekintetét.

– Mi járatban?

Nem is próbálta palástolni, hogy végignézett kissé tőlem és stílusomtól távol álló kinézetemen.

– Csak... orvosságért jöttem – nyögtem ki a lehető legszánalmasabb választ, ami ebben az esetben lehetséges volt.

Követtem tekintetét a kezemben tartott édességekre, majd kínosan elmosolyodtam. Nem volt mentségem, kínos ember vagyok én magam is, így nem csoda, ha a tetteim is azok.

– Jól van, ez jó gyógyír a rosszkedv ellen, de a gyógyszertár arra van – mutatott a bolt hátuljában lévő elkülönített részre, amely valóban patikaként üzemelt. – Egyébként meg vegyél egy teát, az javítani fog a hangodon is.

Észre se vettem, hogy esetleg be lennék rekedve, de jobban belegondolva teljesen logikusnak tűnt, így bólintottam egyet, és a férfinak még egyszer megköszönve a segítséget, elindultam a teák felé és lekaptam egy citromosat meg egy erdei gyümölcsöset, majd beálltam az önkiszolgáló kasszákhoz várakozó sorba. Persze megint az történt, mint hosszú soroknál tízből kilencszer mindig: utánam már senki nem állt, én voltam az utolsó, akinek ki kellett várnia, hogy lemenjen az előtte szabad pénztárra váró embertömeg.