Vihar előtti hullámok

ÍRÓI UTÓSZÓ

Tudhattam volna. Tudnom kellett volna az első lekicsinylő tekintetedből, az első megalázó szemforgatásodból, hogy kettőnk történetének vége nem lehet boldog.

Élénken él bennem az az időszak, amikor még minden szép és jó volt, azok a bizonyos bearanyozott napok. Amikor úgy bánt velem, mint a saját lányával, amikor beülhettem az autójába és úgy hagytuk el az iskolaudvart és a minket pásztázó tekinteteket, a hiányzott óráimat pedig egy csettintésre leigazolta, elvégre a tanárom volt. Aztán elillant a mámorító köd, jöttek a jól elszúrt napok, amikor megvető pillantásai lelkemig hatoltak és könnyeket csikartak ki belőlem. Amikor olyan hangsúllyal beszélt velem, amivel addig és azóta se soha senki, és nem is fogom soha senkinek megengedni. Mert, ahogy megtanultam őt elengedni, rájöttem, hogy az együtt töltött időszakban mennyire elengedtem saját magamat és a környezetemet, a családomat és a barátaimat is ideértve. Bekapcsoltam a tévét, hogy halljam a hangját, felléptem Facebookra, hogy évekre visszamenőleg tájékozott legyek a bejegyzéseivel kapcsolatban, sőt, még cikkeket is olvastam tőle és róla, csak hogy imponáljak neki. Ezek az idők szerencsémre jó hamar elmúltak és nem tartott sokáig, míg rádöbbentem, hogy nem más lett belőlem, mint aki soha, de soha nem akartam lenni: áldozat. Ezt a szót már egészen kicsi korom óta hallom a híradóban, sőt, korábban még én magam is dobálóztam vele. Mostanáig nem gondoltam bele ennek a szónak a tényleges jelentésébe és nem képzeltem bele magamat egy áldozat bőrébe sem, és sajnos most már nem is kell, mert a sajátomon tapasztalhatom. Érzem a hátamon a megvető pillantásokat, a kimondatlan összesúgásokat azoktól az emberektől, akik nem látnak a dolgok mögé és csak egy naiv lányt látnak egy nála jó pár évtizeddel idősebb férfival. Azt már nem tudhatják, hogy ő olyan mély sebeket ejtett a lelkemen, amelyek talán soha nem fognak nyomtalanul begyógyulni. Persze, halványodni fognak majd, amikor sokáig nem gondolok rá, de amíg be kell járnom az óráira és az életem szerves részét képezi, nem igazán tudok mit tenni - talán annyit, hogy semlegesen tekintek rá, ami elég nehéz, mivelhogy ő nem így tesz. Rossznak állít be, a hibát keresi bennem és az összes dolgozatomban, az összes fogalmazásban, mondatban, szóban, mozdulatban, levegővételben, ami hozzám köthető. Mindenben, ami csak egy kicsit is én vagyok.

Megbíztam benne és tetszett a figyelem és a törődés, a rivaldafény, amelyet ő irányított rám, ám ő nem restellt ezzel visszaélni. Túllépett egy határt. Aztán elsétált előtte egy másik, még nálam is fiatalabb préda, akire rögtön rávetette magát és egy szempillantás alatt áldozatot faragott belőle is. E jegyzet megfogalmazása közben is töretlen a kapcsolatuk és én csak popcornnal a kezemben várom, mikor fognak robbanni úgy, ahogy azt a mi időzített bombánk tette nem is olyan régen.

A legújabb hóbortja a volt legjobb barátnőm. Fáj végignézni, ahogy megrontja; megrágja és kiköpi. Az ilyesfajta bűnözőnek élete végéig rács mögött a helye.

Akkor kezdtem el dolgozni a regényen, amikor már nem voltunk annyira jóban, de a jelenlegi helyzetig még nem fajult el a dolog. Az alapkoncepció '21 nyarán, egy közelgő vihar előtt, a tengerben fogalmazódott meg bennem, azonban eleinte nem volt ihletem, amikor pedig jött, árulásnak éreztem volna fel- és kihasználni a szituációt. Később viszont ismét rájöttem, hogy az írás egy remek módja a mások által bennem okozott törések begipszelésének.

Ez a kis iromány egy tanulság számomra. Élő példából merített ihlet egy kitalált regénybe, melynek részleteiről csak és kizárólag én tudom, mely valós és mely mindössze a fantáziám szüleménye.

Nem kívánok neki se jót, se rosszat, mert, ahogy látom, a karma mostanában elég szorgosan dolgozik. Csupán annyi, hogy remélem, soha, de soha nem fogja elolvasni ezt a regényt. Szerencsére erre tényleg nem sok esélyt látok, elvégre véleménye szerint magyartalanul fogalmazok és a legnagyobb jóindulattal se adhatna nekem négyötödnél jobbat.

Alig várom a napot, amikor felgyújthatom a hidat, hátat fordíthatok neki és soha többé nem kell visszanéznem rá.

És akkor most következzen a kicsivel hétköznapibb köszönetnyilvánítás:

Köszönet mindkét szülőmnek, amiért olyan helyekre vittek el, ahová legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eljutok... általatok tudtam valósághűen leírni azokat a helyeket, ahol a regényeim játszódnak. Nem kellett a Google-re hagyatkoznom például a Manhattan-i éttermek tekintetében, hiszen nekem is lehetőségem adódott elfogyasztani egy fogást a Billy hamburgerezőjét ihlető étteremben, láttam Carmen középiskoláját is élőben, sőt, még Jackson házánál is jártam. Hatalmas segítség és inspiráció volt. Köszönöm.

Köszönöm, Édesapám, hogy sosem zargattál, amikor éjszakába nyúlóan ütöttem a billentyűzetet, holott tudom, más szülő már rég megelégelte volna az éjszakai bagolykodásaimat. És köszönöm, hogy mindig rendelkezésemre álltál és a leghihetetlenebb kérdéseimre is mindenféle kérdezősködést mellőzve, örömmel adtál választ. Az a fránya kutatómunka...

Köszönöm, Anya, amiért annyira hittél bennem, hogy meg akartál győzni róla, hogy keressek fel egy kiadót a regényemmel... egyelőre úgy gondolom, hogy ott a helye, ahol most van, de a belém fektetett bizalmad mindig megmelengeti a szívemet. És köszönöm, amiért az utazásokra úgy tekintettél, mint befektetésekre, amelyek a regényeimben térülnek meg. Sokat jelent ez nekem. Sokat jelentesz nekem.

Köszönettel tartozom továbbá a drámatanáromnak, amiért az évek során a legnagyobb rajongómmá vált, annak ellenére, hogy egyetlen komolyabb művemet sem olvasta. Nem hagytam abba az írást, fejlesztettem magam, és nézd, hova jutottam! :)

És végül, de nem utolsó sorban: köszönettel tartozom Nektek, drága olvasóim. Ha Ti nem vagytok, biztosan nem tartanék ott, ahol most vagyok. Mert igen, magamnak kezdtem el írni ezt a regényt, arra számítva, hogy ez is a fiókban fog porosodni, csak aztán végül nem így lett. És lehet, hogy nevetségesen hangzik, de egyetlen vote, egyetlen komment is fel tudta dobni a napomat és ösztönzött az írásra még olyan időkben is, amikor magamtól eszem ágában nem volt megnyitni ezt a dokumentumot... szóval, köszönettel tartozom a kitartásotokért és támogatásotokért. Mert nélkületek a Vihar előtti hullámok nem lenne Vihar előtti hullámok.