Vihar előtti hullámok

12 ~ Secrets [Albert One]

Más országokban a november elseje gyásznap, nevezetesen Mindenszentek, ehhez képest itt, az Egyesült Államokban hagyományosan erre a napra hívják be a szülőket és a diákokat beszélni a tanárokkal, egyfajta hatékonyságnövelés szempontjából. Nos, ez az én esetemben minden volt, csak nem hasznos.

A napot még csak-csak túléltem valahogy – habár nem sokat segített, hogy az első történelemteszt bejelentésre került, méghozzá egy hét múlva fogjuk írni és elég nagy súlya lesz a félévi jegyeinket illetően, amelyek ugyan tájékoztató jellegűek, de azért mégsem lenne okos ötlet egy elégtelennel hazaállítani. A délutántól viszont egyenesen rettegtem, mivel fogalmam sem volt, mi várhat még rám egy ilyen őrült nap után.

Így hát a szokásos garbós felsőt viselő apámmal karöltve, megannyi belém fojtott dühhel és kimondatlan szóval léptem be az iskolámba, amelyben ő abszolút nem volt jártas – nem csodálom, eddig nagyjából háromszor lehetett itt, és ez így volt rendjén: egyszer a beiratkozásomnál és a kilencedikes év eleji tájékoztatón, illetve az évzáró ünnepségen, amelyen iszonyatosan büszke lehetett rám a gazdasági versenyen elért eredményeimért, csakhogy ezt képtelen volt kimutatni. Mi több, egyetlen egyszer nem mondta nekem, hogy büszke lenne rám.

Sajnos miután tegnap este a késői órákban, tíz körül értem haza, puhatolózva vont kérdőre, amit én csak lerendeztem annyival, hogy kissé elhúzódott ez az egész Halloween – arról nem kellett tudnia, hogy kivel. Vacsorával kínált, ugyanis úgy tűnt, Grace visszahozta a kedvét a konyhatündérkedéshez, aminek eredménye tortilla volt amerikai palacsinta desszerttel.

– Köszönöm, de nem vagyok éhes – utasítottam vissza finoman, nehogy megbántsam. – De holnap ebédre tökéletes lesz – mondtam, ugyanis az ebédszünetemet nem szándékoztam a menzán tölteni.

Jackkel megbeszéltünk egy iskolán kívüli találkozót egy olyan helyen, ahol a kutya se figyel ránk: a One World Trade Centernél, ami ugyan eléggé közel van az iskolához, mégsem népszerű az oda járó diákok körében – nem úgy, mint a mellette található gyorsétterem –, elvégre milliószor látták már, nap mint nap elmennek mellette, már-már fel sem tűnik nekik, hogy ott van. Egyetlen szemtanúink a turisták lehetnek majd, de egye fene, nekik legalább halvány lila fogalmuk sem lesz róla, mi folyik közöttünk. Sőt, jó eséllyel azt sem fogják érteni, mit beszélünk, nem, hogy a kettőnk kapcsolatára rájönnének.

– Mostanában alig eszel. Csak nem szerelmes vagy? – méregetett apa, akinek őszintén szólva minden oka megvolt az aggodalomra, és nem mellesleg jogos is lett volna, azonban tekintetében abszolút nem ez tükröződött. Sokkal inkább örömet véltem felfedezni szemeiben: igen, mintha boldogságot okozott volna neki, hogy én is akkor váltam kiegyensúlyozottá, amikor ő. Hiába volt közöttünk harmincnyolc év, mindketten egyszerre estünk bele a csapdába, amit úgy hívnak: szerelem.

– Már ettem korábban, még a gyerekekkel – legyintettem. Igen, ettem öt falat csokit a gyerekekkel, aztán egy komplett vacsorát a tanárommal, aki meghívott a haverjának az éttermébe.

– Vigyél magaddal belőle – szólt utánam, amikor elindultam a konyha felé, hogy szedjek magamnak juharszirupos palacsintát, mert abból sosem elég.

Nem hoztam magammal az ételből a suliba, mert nem tudtam volna mikor megenni, ugyanis abban a pillanatban, ahogy kicsengettek a negyedik órámról – ami egyébként történelem volt –, Bellától sietősen elköszönve az iskola kijárata felé vettem az irányt és próbáltam áttörni az egyre gyűlő tömegen, mert persze a menza sora már a szünet legelején kígyózott.

A táskámat már nem volt időm betenni a szekrényembe, így a porta mellett található padok egyikére dobtam le és cipeltem karomon a télikabátomat, mert akármennyire is utáltam, beköszöntött a tél: már nem lett volna elég egy pulcsi, de szerencsére sál és sapka még nem volt szükséges, mert ha sütött a Nap, egész elviselhetővé vált az idő.