Vihar előtti hullámok

07 ~ Stand by Me [Ben E. King]

– Azt hiszem, itt az ideje hazamennem – sóhajtottam, mert a testem minden egyes porcikája ellenkezett az ellen, hogy elhangozzon ez a mondat.

Nem válaszolt, csupán egy alig észrevehetőt bólintott, majd egy utolsó pillantást vetett az óceánra.

Ekkor már az eső is csepergett, és meggyőződésem, hogy órákig képes lettem volna nézni, ahogy a cseppek lehullnak Jackson arcába lógó hajának végéről.

De ennek a pillanatnak is vége szakadt, ő pedig megfordult és a part felé vette az irányt, így kénytelen voltam sietős léptekkel felvenni vele a tempót. Az eső egyre jobban rákezdett, a hajam kapucni híján egy pillanat alatt csurom vizes lett, és kijött belőle a vaníliás kondicionálóm illata. Jackson hajában is folytak le az esőcseppek, amelyek miatt kénytelen volt kezével tincseit újra és újra hátratűrni, amely még hátulról nézve is egy abszolút vonzó mozdulatnak számított.

– Biztosan jó ötlet ez? – kérdőjeleztem meg azt az ötletét, miszerint hazavisz.

Ugyanis az autóba beülve hiába volt legmagasabb fokozaton az ablaktörlő, még így sem lehetett kilátni.

Először abban sem voltam biztos, hogy meghallotta a szavaimat, olyan hangosan esett az eső, de végül kaptam reakciót.

– Mit szólsz ahhoz, hogy bejössz hozzám, amíg nem lesz jobb a szituáció? – dobta be az ötletet, azonban szemeim helyett a szélvédőt kémlelte.

– Miért, itt laksz a közelben? – ráncoltam a homlokomat, mert első hallásra valahogy nem nyerte el a tetszésemet ez a felvetés.

– A házam felhajtóján állunk jelenleg – vetett rám egy jelentőségteljes pillantást.

– Ó. – Csupán ennyi hagyta el a számat, a többi gondolatomat inkább megtartottam magamnak.

Ide tartozott többek között az is, hogy valószínűleg azért nem esett le, hogy az ő háza előtt álltunk meg az autóval, mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy korábban miért nem szúrta ki szememet a sármja.

– Várj egy pillanatot, kérlek – szállt ki, majd, mire feleszméltem, teljesen egyedül találtam magamat az autójában.

Elképzelni nem tudtam, hogy mit művelhet abban a nagyjából egy percben, ezért nem csoda, hogy igen meglepődtem, amikor kinyitotta nekem az ajtót és egy esernyőt tartott a fejem fölé.

– Ezt az öt lépést esernyő nélkül is meg tudtam volna tenni – szúrtam oda neki, miután felértünk a verandára. Azért viselkedtem ennyire elutasítóan, ugyanis egyszerűen nem tudtam, hogyan kezeljem e tettét.

– Szeretem ilyen gesztusokon keresztül éreztetni a vendégeimmel, hogy fontosak – felelte, amikor előreengedett a házba.

Vagy ötször megtöröltem a lábamat, hogy biztosan ne hordjak be sok sarat a lakásba.

Kicsit sem voltam meglepve, hogy a ház száztíz százalékban tükrözte a férfi stílusát. A falak krémszínben tündököltek, a bútorok egytől egyig fekete, még a konyhaasztal és az azzal egybenyitott nappali kanapéja is sötét volt. A teret kellemes aroma lengte be, nem sokkal később pedig értelmet nyert, miért, amikor megláttam a füstölő tálcáját, rajta a hamuval.

– Takaros kis ház – jegyeztem meg, miután kigyönyörködtem magamat a tökéletes belső tervezése, ami egyszerre tükrözött egy régiesebb és egy modernebb stílust a színek és bútorok kombinációjával.

– Kérsz valamit inni? – oldotta a hangulatot, miután ő már csurom vizes inge felső két gombját kiengedve sietett a konyhába és készített elő kettő poharat a konyhaszekrényből.