Vihar előtti hullámok

02 ~ Run For Your Life [The Beatles]

Bellának igaza volt az időjárással kapcsolatban. Az iskolanap végére bekerítette New Yorkot a felhőszakadás, de igazán sejthettem volna, hogy egy hosszú ujjú haspóló nem fog esernyőként funkcionálni. Először a metrómegállóhoz sétáltam, azonban a hömpölygő embertömeget meglátva úgy ítéltem meg, hamarabb hazajutok, ha sétálok. A hazafelé tartó húszperces út pont elég idő ahhoz, hogy kellemesen megfázzak és a betegség ledöntsön pár napra a lábamról. Mázli, hogy mindez pénteken történt, így vasárnap este apám már iskolaalkalmasnak talált – szombat este bezzeg nem voltam annyira jól, hogy elmenjek bulizni, pedig meg voltam győződve róla, hogy a tanév elején rendezik a legjobb partikat, amikor még nincsenek elhavazva a diákok a tanulnivalóval.

A büfében méregdrágán vásárolt langymeleg tea és egy százas csomag zsepi kíséretében ültem be a hétfői első órámra, ami a sors iróniájaként spanyol volt. A tanterembe érve a többiek egyből letámadtak – a jó értelemben – és többen gratuláltak, amiért volt merszem üresen beadni a tesztet, holott egy nagyon szigorú tanárról beszélünk. De hiszen ő is csak mosolygott rajta – gondoltam magamban, ám ezt nem említettem az osztálytársaimnak. Hagytam, hadd éljen bennük egy torzított kép Mr. Blake-ről.

Olyan kevés idő maradt becsengetésig, hogy mire elővettem volna a szendvicsemet, már rakhattam is volna el, így inkább az asztalra könyökölve bámultam ki az ablakon és figyeltem, ahogy a szél bele-belekap az iskola udvarára ültetett fák kissé hiányos lombkoronájába. Tagadhatatlan, hogy itt van az ősz, ezzel együtt pedig beköszönt az általános rosszkedvem, ami a hidegebb hónapokat jellemzi. Éppen azon elmélkedtem, hogy vajon az idei telem is olyan kínkeservesen fog-e telni, mint a tavalyi, ám gondolatmenetemet félbeszakította az ajtó becsapódása, amire szemem ösztönösen a tantermi lámpákat éppen felkapcsoló férfira tévedt. Tekintetem a kezében tartott papírkupacra csúszott, mire kínomban arcomat tenyerembe temettem, és azon kezdtem el gondolkodni, miért is nem írtam valamit, bármit arra a nyomorult lapra a nevemen kívül.

Egyesével osztotta ki a tesztet és mindenkihez fűzött egy kis megjegyzést, jellemzően, hogy szép munka vagy éppen csak így tovább.

Láttam az arckifejezéséből, hogy egy olyan laphoz érkezett, amely nem igazán nyerte el a tetszését, ebből pedig egyből tudtam, kire is került a sor.

– Carmen Maddox Ryder – ejtette ki a teljes nevemet, amit soha senki nem szokott használni, mert ki nem állhattam azt. – Nem felelt meg – közölte, miközben szemem elé került a tesztem, rajta egy nagy piros F-fel. – Nem leszünk így jóban – csóválta a fejét.

Kit érdekel, hogy jóban leszek-e ezzel az emberrel? Az őszintét megvallva nem is akarok vele jóban lenni, a célom mindössze annyi, hogy átmenjek év végén ebből a nyomorúságos tantárgyból.

Miközben ezen duzzogtam, ő addig áttért a mellettem ülő, anyanyelvi szinten spanyolul tudó Sofiára, aki természetesen A+ értékelésben részesült.

Maga a tanóra egyébként nem is volt annyira borzasztó, az óra végére egészen lenyugodtam. A tanár úrral közösen kitöltöttük helyesen a tesztet, amiben, mint kiderült, magunkról kellett egy bemutatkozást írni, amihez előző órán adott linkeket, illetve ajánlott könyveket a nyelvtan gyakorlásához.

Tehát a célom, miszerint csendben maradok, amíg el nem hagytam a termet, majdnem össze is jött. A bökkenő csupán annyi volt, hogy Mr. Blake az óra befejeztével az asztalához hívatott engem.

A létező összes tiszteletlenségemet és ellenszenvemet személye irányába igyekeztem egy halvány, érdeklődést tettető mosoly mögé bújtatni, és úgy tűnt, ez sikerült is, ugyanis gesztusom viszonzásra került a férfi részéről.