Vihar előtti hullámok

10 ~ In These Arms [Bon Jovi]

Utáltam sírni, mert gyengének tűntem tőle. Utáltam sírni, de úgy éreztem, nem tehettem mást. Belülről fojtogatott az érzés, és ez Scarlett-en csattant.

– Szégyellem magam – zokogtam, és abban sem voltam biztos, hogy értett bármit is az erőtlen artikulációmból.

Tőlem visszhangzott a tető, sírásom még a besötétedés után egyre erősödő szelet is felülmúlta.

– Jackson Blake-ről van szó? – érdeklődött mit sem sejtve. Ugyanis a férfinév szerint említése olyan heves reakciót váltott ki belőlem, mint például a végtagjaim zsibbadása vagy az érzés, hogy én ezt nem fogom túlélni.

– Nem ismerem személyesen – szabadkozott, miután realizálta, hogy az előbb olajat öntött a már így is visszafordíthatatlan károkat okozó tűzre. – Bill mindig az ő műsorát hallgatja – forgatta a szemét.

Én azonban képtelen voltam reagálni, csak sírtam és sírtam, a ruhám elázott, de nem csak sima könnyel, hanem alapozós, szemceruzás könnyel, és már előre láttam, mennyire jó móka lesz ezt az egyveleget kiszedni a mosószerek nagy részére érzékeny anyagú ruhából.

Fogalmam sincs, meddig lehettünk ott, én a földön guggolva, teljesen elvesztve az összes létező önkontrollomat, ő pedig tehetetlenül, csupasz hátamat simogatva.

– Mennyit láttál? – kérdeztem szipogva, mire sikerült annyira lenyugodnom, hogy újra tudjak beszélni.

– Hát, nem fogok hazudni, körülbelül mindent, nem sokkal utána jöttem fel – húzta el a száját, mire tehetetlenül hátradöntöttem a fejemet a betonnak. Nem éreztem fájdalmat, pedig biztos vagyok benne, hogy normál esetben káromkodtam volna a hirtelen fájdalomra.

De ebben a szituációban, amikor azt gondoltam, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, ez számított a legkevésbé.

– A jó hír, hogy nem fogom elmondani senkinek. Velem is voltak erőszakosak nálam idősebb férfiak, és én sem lettem volna oda, ha egy harmadik fél beleszól – magyarázta, mire a korábbinál is jobban összezavarodtam.

– Micsoda? – ráztam meg a fejemet.

A gondolatra, miszerint Scarlett mennyire félreértelmezte a szituációt, önkéntelenül elmosolyodtam. Ez meg persze neki nem stimmelt, elvégre nagyjából fél perccel azelőtt még az sem volt biztos, hogy megmaradok. – Nem számít – legyintettem, mert nem is voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne megosztani vele egy ilyen bizalmas dolgot.

– Oh, hogy úgy – bólogatott lassan, mert úgy tűnt, kezdett neki leesni a dolog. – Ez esetben viszont nagyon odalehet érted – rajzolódott egy halvány mosoly szája sarkába.

Nem kellett vele megosztani a dolgokat, rájött ő magától.

– Ezt meg hogy érted? – ráncoltam a homlokomat, mert abban a pillanatban elég nehéz volt elhinni.

– Nagy valószínűséggel még a szemközti épületben is érezni lehetett a kettőtök között vibráló érzelmek kavalkádját – mondta ki nemes egyszerűséggel, nekem meg megmagyarázhatatlan okokból egy hatalmas kő esett le a szívemről. – Viszont ezen még azért dolgoznotok kell, mert nagyon nem oké, hogy csak úgy elsétál, te meg pánikrohamot kapsz – csóválta a fejét. – És ha nem vagyok itt? Mit hitt, képes vagy egyedül megküzdeni azzal, amivel itt hagyott? – tette hozzá.

Nem bírtam ki, hogy közbe ne szóljak.

– Szerintem nem hitte volna, hogy ennyire megvisel – mondtam ki, amit gondoltam, mivel az igazsághoz tényleg hozzátartozott, hogy belőlem férfi még ilyen heves reakciót nem váltott ki.