Vihar előtti hullámok

08 ~ Nobody's Diary [Yazoo]

Ugyan próbáltam megőrizni a hidegvéremet és nem pánikolni, amikor az iskola lányöltözőjébe beérve megpillantottam azt az eszeveszett kapkodást, ami javarészt a vizsgák előtti percekben volt jellemző, mégsem sikerült teljesen. Bennem is lüktetett az adrenalin, de közel sem annyira intenzíven, mint amikor nem az a fajta, amely múlt hét kedd délután, amikor is hazatértem egy éjszakányi kimaradás után.

Utólag már nem is értem, mitől féltem annyira, hiszen ismerhetném annyira az apámat, hogy tudjam: dühét nem azonnal fogja kiadni, hanem szépen, fokozatosan. Péntek este annyira fáradt voltam, hogy hatkor bezuhantam az ágyba és a másnap egyig fel sem keltem. Ennek persze az lett az eredménye, hogy apám szombat délután berontott az ajtómon, majd hirtelen megállt a küszöbön – mintha azon tűnődne, joga van-e belépni a szobámba azok után, amit tett. Végül megtette, és láttam a szemén, hogy legszívesebben számonkérné tőlem az utóbbi napok eseményeit, ám mégsem tette. Ki sem nyitotta a száját, csupán leült mellém az ágyra és rám sem nézve kezdte el simogatni a lábam.

Üvölteni akartam, magamból kikelve ordítani, olyan hangerővel, hogy a szomszédok kihívják rám a rendőrséget. Ennek ellenére egy hang nem sok, annyi sem hagyta el a számat. Helyette csendben tűrtem, hogy a korábbi esetekhez kísértetiesen hasonlóan maga elé mormogta, hogy nem gondolta komolyan, majd úgy hagyta el a szobámat, mintha soha nem is járt volna benne.

~

A fellépéseinkre rendszeresen nem emlékszem, mert memóriámat elnyomja az adrenalin és a közönség őrjöngésének együttes hatása. A vége, a vége viszont határozottan megvan a pénteki pompon előadásnak: ahogy a többiekkel piramist alkotva, egymás hátára állva megtaláljuk az egyensúlyt, azt a pontot, ahol senkinek nem fáj, amelyet a próbák során órákig tartott pontosan begyakorolni. Kezdek visszatérni a jelenbe, a közönség egyre hangosabb, most már nem olyan, mintha víz alatt lennék és a fülembe csak részlegesen jutnának el a hangok – nem, ez sokkal másabb, ez sokkal több annál. Arcomra kiül a mosoly, amikor a focicsapatunk bevonul a pályára, majd néhány másodperccel később le is hervad, amikor meglátok a nézőtéren egy ismerős arcot.

Apámat szándékosan nem hívom el egyetlen hasonló eseményre sem – a végén még eltiltana ettől az egésztől és a jelenleginél is nagyobb cafkának titulálna, arra pedig semmi szükségem. Így semmi meglepő nem volt abban, hogy a lelátó soraiban nem rokon, hanem egy olyan tanár nézett vissza rám, egyenesen, csak és kizárólag rám, akire a szívem mélyén számítottam, a józan eszem viszont nem akarta túlságosan beleélni magát, elvégre a pompon csapatról való beszélgetésünk óta elég sok dolog történt – és nem a jó értelemben.

A legutóbbi négy spanyol órát ugyanis kihagytam, azaz a két héttel ezelőtti, pénteki volt az utolsó, amin jelen voltam. Sofiának kissé kellemetlen volt magyarázkodni, de megúsztam annyival, hogy az első hétfőn elaludtam, a péntekiről hazamentem, mert rosszul voltam, ezen a hétfőn ünnepnap miatt nem volt tanítás, ma pedig a pompon főpróba miatt nem tudtam megjelenni az órán – ami részben igaz volt, mert tényleg próbáltunk, azt az aprócska részletet kihagyva, hogy mindez csütörtök délután történt meg.

A folyosón, ahol csak lehetett, kerültem őt – egyetlen egyszer fordult elő, hogy kénytelen voltam elmenni előtte, mert akkora volt a tömeg, hogy lehetetlenség lett volna nem megtennem. Ekkor magam elé motyogtam, hogy „jó napot", és reméltem, nem vette rossz néven a lapulásomat. Nem okolhattam őt a viselkedésemért, így annak sem örültem volna, ha rosszul esik neki.

A tekintetében, amelyet ki tudja, mennyi ideig bámultam, egyáltalán az tükröződött, amit vártam. Az alapján nagyon is úgy tűnt, hogy a lelkem legmélyéig ellát és milliméter pontossággal tisztában van a létező összes mocskos hazugságommal és titkommal. Kétségbeesetten próbáltam mást keresni, aki vevő a társaságomra, de egy hang sem jött ki a torkomon és pillantásom vissza-visszavándorolt a férfira. Mintha egy nyomasztó érzés lett volna a háttérben meghúzódva, amely hullámokban újra meg újra rám tört és addig nem hagyott nyugodni, amíg nem beszélek vele.