Vihar előtti hullámok

24 ~ Crazy Little Thing Called Love [Queen]

Nagy levegő. Akármit is hozzon az este, csak és kizárólag rajtam múlik, mit kezdek vele, hogyan reagálok rá. Az erő a kezemben van.

A pszichológiai könyvek, sőt, még a Pinterest is ilyen és ehhez hasonló mondatokkal dédelgetik az embert egy hamis tudatba, amely elhiteti velük, hogy bármi beleszólásuk is van a saját életükben történő események leforgására.

Érdekes, hogy egyetlen kutató és egyetlen Pinterest által feldobott bejegyzés sem taglalja azt, hogy mit kell tenni abban az esetben, ha egy rádiós műsor premierjére készülődsz, aminek hatalmas valószínűséggel minden egyes másodpercéről be fog számolni a sajtó, és aminek a középpontjában a tanárod áll, akinek a hivatalosan meghívott vendége vagy, és akivel nem mellesleg kavarsz is. Remek.

Mivel a stúdió elég közel volt, a tömegközlekedési eszközökön pedig sok a kíváncsi szem, úgy döntöttem, hogy gyalog közelítem meg a helyszínt. Tekintve, hogy ideges voltam, kellően gyorsan szedtem a lábaimat, és a Google Maps szerinti időt sikeresen a felére csökkentettem. A stresszelésből adódóan kellőképp szétszórt is voltam, háromszor is megnéztem, hogy eltettem-e a személyimet, mert nem szerettem volna, hogy ezen bukjon az egész. Éreztem a felelősséget, amely a vállamat nyomta, mégsem tudtam tudomást venni róla, ugyanis az adrenalin teljesen átvette az irányítást a testem fölött és csak és kizárólag arra tudtam koncentrálni, hogy megfeleljek mások – részben a sajtó, részben saját magam – kritériumainak.

Jack bármennyire is próbálkozott meggátolni azt, hogy lebetegedjek, nem sikerült neki: szerda reggel köhögve, szipogva, de legfőképpen lázzal keltem, ami miatt az orvos kiírt egész hétre. Egészen addig bántam, hogy így kihagynám a pénteki órát, amíg meg nem érkezett az üzenet az osztálytársaimtól, hogy a tanár úr betegségre hivatkozva nem tartja meg az órát. Eleinte megmosolyogtatott a tény, hogy nem csak engem viselt meg a havas parton lezajlott jelenetünk, azonban igen megrémültem, amikor realizáltam, hogy mindez kevesebb, mint egy héttel a műsorának debütálása előtt történt. Természetesen rögtön dobtam neki egy üzenetet, amire a válaszban részletezte, hogy nincs nagy baj, csak nincsen hangja – tehát baromi nagy a baj. Aggódtam, a saját betegségem és a még mindig sajgó bokám már nem is érdekelt, sokkal inkább azon idegeskedtem, hogy Jack felépüljön a bemutatóra.

Már a sarokra befordulva megláttam őt, ahogy egyedül ácsorog az épület előtt. Nehezen, de kivehető volt, hogy az utcai lámpa gyér fényében füst gomolygott körülötte.

Többször is körbenéztem, mielőtt megbizonyosodtam róla, hogy senki olyan nincsen a közelünkben, aki bármiféle probléma forrása is lehet. Tisztában voltam vele, hogy esélytelen, hogy itt és most egy csókkal köszöntsön, így elég meglepő volt, hogy ahogy észrevett, azonnal elnyomta a csikket és leporolta az öltönyét, mielőtt odaértem volna elé.

Egy szó, nem sok, annyi sem hagyta el a száját. Csupán annyit tett, hogy megfogta testem mellett lógó karomat, magához emelte, majd egy csókot lehelt kézfejemre.

Próbáltam nem túlságosan vigyorogni, elvégre nem tudhattuk, hogy ki érkezett meg időközben, vagy, hogy melyik kocsi fog lelassítani az épület előtt és száll ki belőle a CNN riportere. Jó, az talán nem, de valami kisebb paparazzi simán benne volt a pakliban.

Csupán visszafogottan mosolyogtam, és reméltem, hogy tekinteteimből ki tudta olvasni azt a rengeteget érzést, amely abban a pillanatban öntött el, hogy megláttam őt. Azelőtt csak ideges voltam, de alakját meglátva iszonyatos mennyiségű büszkeség öntött el. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de végtére is, a hamvaiból élesztette fel a karrierjét. Ezt pedig nem sokan mondhatják el magukról, pláne ebből a szakmából. Eddig azt hittem, hogy aki egyszer nem ér célba, annak nincs több lövése, de legnagyobb örömömre Jack erre rácáfolt.