Sírig és tovább (BEFEJEZETT)

19. Egy régi barát

Vincze Erik szemszöge

Mindenről beszámoltam Viktornak, olyan részletesen és pontosan, amennyire tőlem tellett ilyen lelkiállapotban. Nehéz volt bevallanom, hogy otthagytam Andrást egyedül, de Viktoron nem láttam semmit, ami arra utalna, megvet. Mondjuk, éppen eléggé haragudtam én magamra, és szerintem ez elég nyilvánvalóan lerítt rólam. Üvölteni szerettem volna, vagy visszamasírozni és elhozni Andrást arról a helyről. Reméltem, hogy nem bántják. A gyomrom is elszorult a gondolatra, éreztem, hogy nehezen kapok levegőt. Szinte ziháltam. Eddig erővel nem gondoltam erre a lehetőségre, de most nem maradt semmi, amit tehettem volna, amire koncentrálhatnék. Bármi, ami reményt ad, hogy tehetek valamit. Valamit, amitől nem leszek teljesen haszontalan.

Az egyre sötétebb gondolataimból az rángatott ki, hogy Viktor rázni kezdte a vállam. Mellettem kuporgott a mocskos földön, a hátunkat a falnak vetettük. Megborzongtam. Hideg volt az ablaktalan házban. Viktor kabátját magunkra terítve összebújtunk, így az adott egy kevés meleget.

– Nem lesz semmi baja. Nem olyan fából faragták – mondta megnyugtatóan, mire csak egy aprót tudtam bólintani. Nem hittem neki. Ő nem látta, hogy milyen állapotban hagytam ott. Nem kellett volna akkorát harapnom! Minden tiszta vér...

– Most kihívom a rendőröket – jelentette be a vámpír. – Elmondjuk nekik Andrást is, hátha tudnak tenni valamit. Lehet, hogy estére már otthon lesz veled.

Jó is lenne! A gondolattól elmosolyodtam. Reméltem, hogy Viktornak igaza van. Annyira akartam, hogy igaza legyen!

Csak vártunk a koszban és szemétben, amíg a rendőrök kiérkeztek. Viktor kicsit próbált felkészíteni lélekben arra, hogy mi vár majd rám. Ránk. Csak fél füllel figyeltem rá oda, amíg beszélt, a gondolataim mindig máshol jártak. Sürgettek, hogy tegyek végre valamit, ez a tétlenség megőrjít!

Miután befejezte a hegyibeszédet, Viktor jóval nyugodtabbnak tűnt, mint én. A térdeit átkarolva, a kabát rá eső felével takarózva, csukott szemmel a falnak dőlve egyenletesen lélegzett. Egy pillanatig nagyon haragudtam rá, de hamar el is szégyelltem magam a gondolataimért.

– Jól titkolod. – mondtam neki, mire meglepetten kipattantak a szemei.

– Mit?

– Azt, hogy mennyire fájhat – fordultam felé. – Nem tesz jót, ha mindig elfojtod.

– Nem sírhat mindenki annyit, mint te – nevetett fel szomorúan.

– Ez igaz. De ha mégis kell egy barát, én itt leszek – mosolyogtam rá. Viktor hitetlenkedve végigmért.

– Most mit mondjak? Farkaska, te mindig meg tudsz lepni.

Ekkor elhallgatott és felkapta a fejét. Már éppen megkérdeztem volna, hogy mi baja van, de egy fél percen belül én is meghallottam a közelgő szirénákat.

Az üveg nélküli ablakon kilesegetve megláttuk a begördülő rendőr- és mentőautókat.

Egyenruhások szálltak ki a járművekből, majd lendületesen elindultak a félig kész ház felé. A hulla felé, amire idáig igyekeztem nem gondolni.

A rendőrök hozzánk érve elkülönítettek minket. Ismertették a jogainkat, és kikísértek a mentőautóhoz. A kabát nálam maradt, ahogy a vámpírt bekísérték a mentőautóba egy vizsgálatra. Igyekeztem nem odafigyelni a szorosan mellettem álló rendőrökre, akik úgy méregettek, mint egy bűnözőt.

Viktor rövidebb időt töltött bent, mint gondoltam. Amint végeztek vele, átkísérték egy rendőrautóba, utána engem tereltek be a mentőtisztekhez. Leültettek az ágyra, és kedvesen kérdeztek, hogy mi történt, fáj-e valamim. Elmondtam, hogy semmi, egy karcolás sincs rajtam. Megmérték a vérnyomásom, ráhallgattak a szívemre és a tüdőmre sztetoszkóppal. Alaposan kifaggattak, és amikor elmondtam, hogy megharaptam a katonát, értőn összenéztek.