Sírig és tovább (BEFEJEZETT)

A bérelhető parcella-kiegészítő novella

– András! – nógatott Erik, sikertelenül próbálva visszaszerezni a fejem fölé tartott fényképalbumot. – Nem igazság! Add azt ide!

– Kizárt. – Vigyorogva megráztam a fejem, miközben, ha ez lehetséges, még magasabbra nyújtóztam a plafon felé. Ekkor azonban Erik elvesztette a türelmét. Úgy döntött, hatékonyabban fogja megoldani a problémát. A mosoly az arcomra fagyott, amikor hirtelen leguggolt, megragadta a derekam és lendületből a jobb vállára kapott. Az orrom alig egy centire állt meg a nappali szőnyegének bolyhos szálaitól. Annyira megrémültem a hirtelen zuhanásszerű érzéstől, hogy csak a becsapódást próbáltam tompítani, ami végül el sem jött. Igaz, én attól nagyon készültem rá, és ennek eredményeképp el is ejtettem a gondosan óvni próbált fényképalbumot. Erik diadalittasan tett le a szőnyegre, és a következő pillanatban már a kezében is volt, amit elejtettem.

Kénytelen leszek beletörődni, hogy már nem élhetek vissza a magasságkülönbséggel. Mikor is lett ő ilyen határozott?

Mielőtt bármit is mondhattam volna, lendületesen felnyitotta a családi fénykémpeim, fülig érő vigyorral. Nem tartott sokáig, amint meglátta az első fotót, remülten elkerekedtek a szemei, teljesen elsápadt.

– Miért vagy csupa vér? Egy temetőben? – kérdezte halálra váltan az arcomba nyomva a a kérdéses fényképet, mintha nem fújnám kívülről az ezeréves családi anekdotáim.

– Ez egy kicsit kellemetlen emlék – próbáltam finoman a tudtára adni, hogy rakjuk el azt a nyavalyás fotóalbumot. Amikor azt hittem, nem figyel, váratlanul a képek felé nyúltam, de Erik gyorsabb volt. A háta mögött áttette a másik kezébe, így az én kezem csak a levegőt markolta.

– Honnan a francból tudsz ilyeneket? – morogtam durcásan, de ő csak mosolygott.

– Kiképzés – vont vállat hanyagul. – De szerintem, van egy kis mesélnivalód!

Beletörődve felsóhajtottam. A nekromanta kalandjaim kezdete...

Nyolc éves voltam, és életem második iskolai nyáriszünetének egy részét az apai nagyszüleimnél töltöttem vidéken, egy kedves kis faluban, dimbes- dombos tájon. Miután anyáék kitettek ott, már mentem is volna játszani, ha a nagypapám nem szólít meg.

A cserépkályha mellett cigarettázott, lábait hanyagul keresztbevetve.

– Aztán, Bandika, mi jót tanultatok az iskolában? – kérdezte valami elemi lelkesedéssel. Felragyogott az arcom a kérdésre, lelkesen sorolni kezdtem az izgalmas tanulmányokat.

– Írni, tesizni, számolni egy picit. De olvasni már tudok! – húztam ki magam büszkén, de nagyapám csak leintett.

– Azt mindenki tud! A nekromanta tanulmányokról mesélj nekem – sürgetett, én pedig nagyon elszontyolodtam. Nem akartam az unalmas dolgokról mesélni! Márpedig ez nagyon unalmas volt.

– Felkeltettem egy békát – nyögtem ki annak reményében, hogy megelégszik a válasszal. Nem vallottam be, hogy nem is nekem sikerült, hanem annak a pökhendi Kornélnak. De az nem ért, mert vele gyakorolt otthon az anyukája!

– Lárifári! – csapott ingerülten a térdére  nagyapa. – Te Kránicz vagy, mi nem állunk meg békáknál! Biztos az anyád öröksége, annak az apja volt ilyen kelekótya. Semmirekellő. Szeren... – folytatta volna még, de a nagymamám akkor ripakodott rá. Lisztes kezeit a kötényébe törölgetve sietett ki a zsörtölődésre.

– Pista, ha tovább vegzálod a gyereket, ma nem kapsz ebédet! – kiáltotta, majd lehajolt hozzám.

– Ne pityeregj, Bandika! – csípte meg az arcom, amire sértetten megdörzsöltem a szemem.