Sírig és tovább (BEFEJEZETT)

23. Családi kötelék?

Vincze Erik szemszöge

Egész nap alig bírtam koncentrálni az iskolai feladatokra. András csak tegnap jött haza, nekem pedig már másnap reggeltől itt kellett rostokolnom. Egyáltalán nem igazságos! Alig tudtam rávenni magam, hogy felkeljek reggel az ágyból. Az győzött meg, hogy tudtam, András nem örülne annak, ha lógnék a suliból. Azt szerette volna, ha rendesen leérettségizek és továbbtanulok. Ráadásul, a munkahelyemen is felmondtam már emiatt. Nem akartam, hogy lustának és haszontalannak lásson! Ezenkívül nem akartam visszaélni a belém vetett bizalmával sem.

Elhatároztam, én leszek az eszményi diák. Leérettségizem. Továbbtanulok. Dolgozni fogok. Később összeházasodunk és örökbe fogadunk egy rakat gyereket is. De melyikünk lenne apa? Mondjuk, hívhatnák egyikünket apunak vagy apucinak. Bármi is lesz, azt tudtam, hogy apuci én akarok lenni, András bármi mást választhat, de ezt én szeretném. Lehetne egy kislányunk és egy kisfiunk is. Mennénk velük állatkertbe, játszótérre. Vinném őket úszni, focizni, amikor már nagyok. Amíg meg kicsik, majd együtt tologatjuk őket a babakocsiban egész nap. Kis vérfarkasok vagy nekromanták. Vajon ez gyerekkorukban látszik rajtuk? A rózsaszín és habos-babos ábrándjaimból az szakított ki, hogy Luca kérdés nélkül arrább tolta a tankönyvem és tolltartóm, majd felhuppant az asztalomra.

– Mi jó történt? – kérdezte vigyorogva. – Megoldódott a múlt heti probléma? – Döbbenten meredtem rá.

– Jaj, ne csináld már! Tudod! Ami miatt szomorú voltál, de nem voltál hajlandó beavatni, még a legjobb barátodat sem – magyarázta a lábait lóbálva.

– Oh! Igen. És képzeld! – váltottam hirtelen cinkos suttogásra, mire Luca olyan közel hajolt, hogy szinte összeért az orrunk. – Összejöttünk Andrással.

Hálás voltam Lucának, hogy ezúttal csak a szájára tapasztott kézzel, kikerekedett szemekkel hátrahőkölt és nem sikoltott fel az osztályterem kellős közepén. Mondjuk, nem sokkal kevésbé feltűnő, ahogy befogott szájjal nyüszítve előre-hátra dülöngélt. Elnevettem magam, és megvártam, amíg teljesen összeszedi magát.

– Gratulálok! – vigyorgott továbbra is suttogva. – Hallottam valami pletykát, de nem hittem, hogy igaz. Tényleg halottaskocsival jár?

– Tényleg – erősítettem meg.

– Hát, kicsit csodabogár. De, ha te szereted, nekem mindegy. Nem mintha bármiben is el tudnálak tántorítani – vont vállat.

– Nem bizony! – vigyorogtam rá. – És igen, szeretem. És ő is engem, szóval, ez így most ideális.

– Hja. Gondolom, tanultok is együtt. Nekem is egy tanárral kellett volna összejönnöm. Ez tisztességtelen előny! – csapott egyet az asztalomra játékosan.

– Nem annyira. És akinek diplomások a szülei? Vagy van pénzük magántanárra?

– Jah, igazad van. Az még tisztességtelenebb előny – nevetett fel.

Örültem, hogy Luca nem Kittihez hasonlóan reagált. Minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé értettem. Kitti elfogadónak tartotta magát. Volt egy meleg fiú a szomszéd osztályban is, róla sem mondott soha semmit. Akkor engem miért nem tudott elfogadni?

Ezen gondolkodva indultam el az iskolából az utolsó óra után, amikor valaki megragadott a könyökömnél fogva és berántott egy kihalt sikátorba. Hirtelen éreztem, hogy egy falnak csapódom. Az ütés erejétől kiszökött a levegő a tüdőmből és a fejem is nagyot csattant a téglán. Akaratom ellenére könny szökött a szemembe. Egy jó ideje nem tudtak ilyen könnyedén mozgásképtelenné tenni. Az idegen iszonyú erővel támadott, esélyem sem volt ellene. A fejemre mért ütéstől szédültem, de megerőltettem magam és kinyitottam a szemem. Egy olyan zöld szempárt láttam, ami az enyémnek a pontos mása. A támadóm magasabb nálam, de nagyon hasonlítottunk. Pont, mint a fényképen.