1. fejezet: Ajánlás

620 43 18
                                    

Atlanta. Mikor valaki meghallja ennek a városnak a nevét, egyből Martin Luther King vagy a híres üdítőital ugrik be. Itt található ugyanis a Coca-Cola kiállítás, amit minden embernek látnia kell, ha a városban jár. A másik érdekesség talán a CNN stúdió, ahová szintén betekintést lehet nyerni egy szép árú belépő ellenében.

Ezeken a helyeken a legtöbb atlantai lakos megfordult már. Ebbe a körbe viszont nem tartozik bele Charlotte Brown, a huszonhat éves lány, aki habár örök életében Atlantában lakott, ezeket a dolgokat kihagyta. Ahogy kihagyta a Georgia Aquariumot is, ami a világ legnagyobb akváriuma. És nem ismerte Julia Roberts-et, Chris Tucker-t vagy Kanye West-et sem, akik szintén innen származtak.

Charlie - így hívták a legtöbben -, találkozott már híres emberekkel, sőt, dolgozott is velük, hiszen pár éve sikerült megvalósítania az álmát, és letette a sminkes és maszkmester vizsgákat. Ezek után már csak az egyik tanárára volt szükség, aki beajánlotta pár ismerősénél. Kisebb produkciókban kapott csupán munkát, hiába jelentkezett, és hiába küldte a portfólióját megannyi helyre. Soha nem jött el az álommunka, de őt ez cseppet sem zavarta. Kellemesen eléldegélt a nyugalmas kis életében, és alkalmi sminkeket vállalva tartotta el magát, ami legnagyobb szerencséjére elég jól kereső állás volt ahhoz, hogy kényelmesen megéljen az öccsével együtt, akit a nagyszülei segítségével nevelt. Mellékes állásként pedig besegített a legjobb barátnője kozmetikájában, akit még az iskolában ismert meg.

Charlie apukája nem sokkal az öccse születése után balesetben hunyt el, anyukájuk pedig belebetegedett a veszteségbe, és sajnos még mindig ennek az levét issza. Egy intézetben él, ahol Charlie minden hónapban meglátogatja őt.

Mivel Charlie alig múlt tizennyolc éves, mikor magára maradt az öccsével, Carter-rel, aki akkor még kisbaba volt, az apai nagyszülők magukhoz vették őket, hogy segíthessenek a lánynak mindben, amire szüksége van ahhoz, hogy gondoskodjon az öccséről. Charlie rettentő hálás volt nekik, és mindennél jobban szerette őket. Éppen ezért szeretett volna olyan állást szerezni, amivel annyit kereshet, hogy bőségesen visszaadhassa a nagyszülőknek mindazt, amit ő kapott tőlük.
Eleinte, a húszas évei kezdetén elvállalt mindenféle munkát. Futárkodott, bolti eladóként dolgozott. De csak addig, amíg megkereste azt a pénzt, ami elég lett ahhoz, hogy elkezdhesse azt tanulni, amit mindig is szeretett volna. Huszonhárom évesen lett sminkes, a következő évben letette a maszmester vizsgát is, jelenleg pedig fodrásznak tanult. Úgy gondolta, hogy talán ez egy plusz löket lehet ahhoz, hogy megkapjon egy jól fizető állást, valami nagyszabású produkcióban. De jelen helyzetben ilyenről még csak nem is álmodott, hiszen a világban elszabadult koronavírus miatt még annyi lehetősége sem volt, mint korábban.

Így, hogy a tervei nem jöttek össze, még mindig kénytelen volt a nagyszülei kertvárosi házában éldegélni. Pedig rettentően nyomasztotta a tudat, hogy nem tud megállni a saját lábán, és egyedül eltartani a nyolc éves öccsét.

Charlie minden napja ugyan abból állt. Reggel korán kelt, mire elkészítette a reggelit, addigra már a nagymamája is felébredt, mire lefőtt a kávé, addigra pedig a nagypapa is kicsoszogott a hálóból. Charlie ezután ébresztette csak fel Carter-t, hogy mire a kisfiú magához tér, már minden az asztalon legyen.

Carter-rel egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. A fiú tiszta apjuk volt, a szikár testalkatával, a szőke hullámos hajával és a kék szemeivel, míg Charlie az anyjuk kiköpött mása. Szögegyenes vörös haj, szeplős arc, vastag ajkak és szikrázó szemek. Olyan zöldek, hogy már-már földöntúlinak hatottak. A maga módján szép lány volt, és habár könnyen kitűnt a hajával a tömegből, mégis átlagosnak számított. Nem volt egy modell alkat, de ducinak sem lehetett hívni. Sokkal inkább formásnak mondható lány volt, normál méretű cicikkel, kerek popsival és talán egy kicsit vastagabb combokkal. De a vékony dereka ellensúlyozta ezt. A férfiak sok esetben megfordultak utána az utcán, de ez Charlie-nak egyáltalán nem tűnt fel. Nem foglalkozott a férfiakkal, utoljára négy éve volt valakije, és azóta nem is törte magát, hogy megismerkedjen mással. Nem járt el otthonról, hiába nyaggatta a legjobb barátnője, hogy tartson vele a bulikba vagy koncertekre. Nem. Charlie az a nő volt, akit nem érdekeltek az ilyenek. Ő inkább otthon üldögélt, és egy jó könyvet olvasott akár egész éjjel, minthogy elmenjen, és leigya magát a sárga földig. A járvány alatt pedig még annyi kedve sem volt elmenni otthonról, mint előtte. Nem szerette volna hazahozni a vírust sem a testvérének, sem pedig az idős nagyszüleinek. Csak miattuk oltatta be magát, holott nem szerette volna. De a családja miatt képes volt megtenni.

The Color Of Nature [Joseph Quinn Fanfiction] - SZÜNETEL Where stories live. Discover now