Húgcica

One

- Nem akarok elmenni! - nyafogtam és belecsimpaszkodtam az előttem álló férfibe, ő pedig végigsimít a gesztenyebarna hajamon.

- Jaj kincsem, én sem akarom hogy elmenj! - sóhajt. - De vége a nyárnak - tol el magától hogy rámnézhessen.

- Nem maradhatnék itt veled? - bevetettem a bociszememet, de sajnos nem jött be. Szomorúan ingatta a fejét.

- Anyád kapta a felügyeleti jogot! - vonta meg a vállát. A szememet forgattam.

Anya. Inkább egy önző alak aki megfosztott engem az apámtól és elvárja hogy az ő merev katonatáborában éljek apa lazaságával ellentétben. Az egész nyarat vele töltöttem. Legalább volt két és fél hónapnyi lazaságom. Hurrá. Mai napig nem értem, hogy miért váltak el. Egyszerűen nevetséges! Apa nem paraszt, nem egy link ember, ráadásul baromi jól keres. És még csak nem is hajlandó beavatni, mert csak egy taknyos kölyök vagyok! Jellemző!

- Szeretlek apa! - ölelem meg ismét. Most őszi szünetig nem fogom látni. Ő Amerikába költözött, mi meg maradtunk Gold Coast-ban, Ausztráliában. Szeretem a helyet mert ott van a tenger, de azért mégis apa hiányzik.

- Én is téged prücsök! - mondja és belepuszil a hajamba. - Menj csak, mert lekésed a gépet! - mosolyodik el.

- Rendben! Ősszel tali! - intettem neki és már szaladtam is kapuhoz. Általában mindenhonnan elkések, ez a védjegyem.

Felszállok a repülőre - első osztály természetesen, mert apa mérnök állásának köszönhetően megteheti - és írok anyának hogy már a gépen ülök, hogy ne aggódjon. Hajlamos rá. Ezután repülő üzemmódba teszem a mobilom és bedugom a fülembe a fülhallgatót. Sokat utaztam már repülőn, így fölösleges lenne meghallgatnom az utastájékoztatót. Négy éve folyamatosan New Yorkba járok iskola szünetekben apához. Megszoktam. Általában megvárom otthon a karácsonyt, és csak huszonhatodikán megyek hozzá. Így megy ez már egy ideje.

A fülemben a Buttons szól a Pussy Cat Dolls-tól. Ritmusra ingatom a fejem csukott szemmel. Amikor érzem, hogy megmozdul a gép, kipattannak a szemeim. Szeretem nézni magasból New Yorkot, főleg éjszaka. Olyan gyönyörű ez a város. Érzem ahogy bedugul a fülem, ahogy felszállunk. Befogom az orrom és próbálok fújni bele, hogy kiduguljon, de tudom, hogy nem fog sikerülni. Nézem a távolódó várost, majd ismét lehunyom a szemem, hátradőlök és a zenére koncentrálok. Nem veszem észre, hogy kicsit bealszok.

Jó néhány óra múlva a nyomás növekedése ébreszt fel. Leszállunk. Látom a tengert! Nyilván, mert ez egy sziget! Ránézek az órámra - mindig az itthoni idő szerint van beállítva, hogy ne kelljen számolgani -, ami azt mutatja, hogy délután fél egy van. Ügyes vagy Christie! Aludtál tíz órát! Nem fogsz tudni holnap felkelni!

Sikeresen földet értünk. Azonnal felpattantam, a kezembe vettem a kézipoggyászom és mindenkit fellökve rohantam le a gépről. Tudni akartam, hogy vár e engem valaki. Nem. Meg se lepődöm. Anya dolgozik. Oldjam meg én ugye? Sóhajtva a csomagátvételhez megyek és várom a bőröndömet. Egyszer csak meglátom a rikító zöld csodát a szalagon. Megragadom és cibálom, de olyan nehéz, hogy nem bírom el.

- Majd én! - lép mellém egy férfi. Az egyenruhájából ítélve itt dolgozik. Egy erős mozdulattal lerántja a bőröndömet a szalagról.

- Köszönöm! - villantok egy ragyogó mosolyt és a kijárat felé veszem az irányt.

Tíz perc várakozás után végre találok egy taxit, de azt ellopja egy idős néni. Tudom hogy idős, de azért jó lenne ha... (Nem írom tovább, mert kicsit inkrimináló lenne) Mindegy. Fél óráig várok mégegy taxira amit most én lopok el egy idős néni elől. Hát bocs, de hosszú utam volt!