✅I'm a fool for you. [ChangLix ff]✅

8.

A reggeli kezdéshez képest végül egész jó napjuk volt és mikor elhagyták az irodát, vidáman mosolyogva köszöntek el egymástól.

Changbin már többször is felajánlotta Felixnek, hogy nem csak reggel játssza a taxisofőrjét, hanem haza is szívesen vinné. A kis szeplős mindig kedvesen hárított ilyenkor, hogy nem hal bele egy kis sétába, ami ráadásul még jól is esik neki egy hosszú nap végén. Bin elfogadta a fiú válaszát, de legbelül remélte, hogy egyszer majd meggondolja magát.

-Reggel találkozunk - integetett a Changbin Natalie párosnak Lix, majd a szokásos útvonalán változtatva másfelé ment haza. Beakart még ugrani a közeli papír boltba, hogy alapanyagokat vegyen a szülinapi meghívóihoz, melyeket saját kezével tervezett elkészíteni. Felix ilyen egyszerű fiú volt. Sokkal jobban örült a kézműves holmiknak, mint a drága, semmire sem jó luxuscikkeknek és ő is igyekezett másoknak kreatív handmade dolgokat adni.

Miután megvett minden szükséges cuccot arcán letörölhetetlen mosollyal indult az aprócska albérletébe, ahová nem várta senki haza. Ez eddig valamiért nem zavarta a fiút... De most sokkal nagyobb súllyal zuhant rá a magány keserű érzése.

Talán a közelgő születésnapja miatt, amit életében először kénytelen volt a családja nélkül tölteni. Neki nem volt még annyi pénze, hogy hazautazzon, a szeretteinek pedig nem volt kapacitása Dél-Koreába látogatni. A kis szeplős muszáj volt beletörődni ebbe, bármennyire is fájt neki, hogy most nem anyukája fogja először felköszönteni, miközben ágyba viszi neki a reggelit és a testvérei sem sütnek neki tortát...

Nagyot sóhajtva felkapcsolta a nappaliban a lámpát és az íróasztalához leülve alkotói munkához látott. Először Sujin és Natalie meghívóit készítette el, majd végül Changbinét. Hogy miért azt hagyta utoljára? Mert valami igazán különlegeset akart neki csinálni...

Olyan különlegeset, mint amilyennek a fiút tartotta.

Felix nem tudta meghatározni, hogy mikor kezdett el sírni. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az arcán lassan végig gördülnek a sós cseppek és eláztatják az exkluzív meghívót.
-Jaj ne - emelte fel bepánikolva a papírlapot, miközben másik kezével a szemeit törölgette. Pityergése még intenzívebb lett, mikor észrevette, hogy a könnyei miatt elfolyt a tinta és ezzel teljesen tönkre ment a gondosan elkészített meghívó. - Mindent csak elrontok - korholta magát. Úgy gondolta, hogy egy igazi csődtömeg, akinek semmi haszna a világon.

Minden elnyomott negatív érzése, szomorúsága, dühe, keserűsége egyszerre felszínre törtek és kegyelmet nem ismerve vették át az uralmat Felix fejében. Ostobábbnál ostobább dolgokkal szidta magát és egyszerűen képtelen volt megnyugodni. Annyira sírt már, hogy alig látott és telefonját elővéve felhívta azt a személyt, akiről úgy gondolta segíteni tudna neki.

De nem azt tárcsázta, akit eredetileg akart...

Changbin nagyon próbált nem reagálni semmit arra, amit Natalie mondott neki. A lány nappalijában ülve ismét végighallgathatta, hogy miért is jó neki a Chrissel való "kapcsolata". Egy ponton túl már se Nati, se Bin nem tudták, hogy az érveivel tulajdonképpen kit is akart meggyőzni a lány...

-Nézd Natalie - vett egy mély levegőt a fiú. - Én nem ellenzem a barátság extrákkal felállást, kivéve ha olyan emberről van szó, mint te - közölte tárgyilagosan.
-Miért?! Én milyen vagyok? - csattant fel a lány, mire Changbin felállt a kanapéról és magához ölelte legjobb barátját.
-Mély érzésű - dörmögte a lány hajába. - És ez nem baj, csak... - magyarázott volna tovább a fiú, de a telefonja csörgése félbeszakította. - Bassza meg - kerekedtek el Bin szemei, mikor meglátta, hogy ki hívta.
-Ki az? - kíváncsiskodott Natalie.
-Felix.
-VEDD MÁR FEL - ütötte meg legjobb barátját dühösen.

-Felix minden rendben? - szólt bele köszönés helyett Changbin. Nati semmit nem hallott abból, amit az ausztrál mondott, de legjobb barátja reakcióit látva kezdett aggódni. - Rendben, mindjárt ott vagyok - mondta Bin, majd bontotta a hívást.

-Mi történt? - kérdezte Nati, miközben az ajtóhoz kísérte barátját.
-Én sem teljesen értettem, mert nagyon sírt - hadarta Changbin és gyorsan magára rángatta a cipőjét. - Ne haragudj kérlek - húzta magához a lányt és olyan szorosan ölelte, amennyire csak tudta. - Holnap csak a tiéd vagyok!
-Ugyan már - nevette el magát Natalie. - Fuss a kis szeplőshöz, neki most nagyobb szüksége van rád - csapott rá Changbin fenekére, mire a fiú ordítva megugrott.
-NORMÁLIS VAGY?!
-Írj, ha odaértél - csukta be vigyorogva Changbin orra előtt az ajtót.

Amint Bin elhagyta a lakását, a lánynak akkor jutott eszébe, hogy elfelejtette barátjával megosztani az aznap szerzett információt. Bár Felix telefonja után reménykedett benne, hogy a két fiú megtudja egyedül oldani a dolgot és neki nem szükséges bele kotnyeleskednie.

Ha tudta volna, hogy Lix eredetileg nem is Changbint akarta felhívni...

Changbin alig bírt uralkodni magán. Legszívesebben 200km/h sebességgel közlekedett volna, nem törődve a piros lámpákkal sem. Az, hogy aggódott Felixért enyhe kifejezés volt, valójában feltudott volna robbanni. A kocsit még szinte le sem fékezte, úgy pattant ki belőle, mint a puskából kilőtt golyó és rohanni kezdett az ausztrál fiú lakása felé.

-Istenem Lixie - kiáltott fel megkönnyebbülten Changbin, mikor meglátta a szélesre tárt ajtó mögött a fiút. Nem törődve senkivel és semmivel, azonnal a karjaiba zárta pici, törékeny testét, majd óvatosan beljebb tolta Felixet és bezárta maguk után az ajtót.
-Kö-köszönöm hy-hyung - hüppögte a szőkeség és olyan erővel csimpaszkodott Changbinba, ami meglepte az alacsonyabb fiút.
-Bármikor számíthatsz rám - dörmögte mély hangján és finoman végig simított Lix hátán. Gyűlölte ilyen állapotban látni és nyugtalanította, hogy mi történhetett a másikkal, de a lelke önző szegletében picit örült, hogy ilyen fordulatot vett az este...

Mert így legalább volt indoka és bátorsága megölelni őt.