Kerge kor - Kimondatlanul /Befejezett/

Nyolcadik fejezet

Kimondatlanul

Érezted már, mikor minden összecsap a fejed felett? Elmerülsz a bizonytalanságban, ami szinte megpróbál megfojtani. Ezer dolgok cikázik az agyadban. Próbálod kibogozni, tisztán látni, de egyszerűen képtelen vagy már rá. Belül csak egyre sikítasz, hogy valaki segítsen. Valaki más hozzon meg egy döntést helyetted, ami kihatással lehet életed hátralévő részére.
Márk csak ült és bámult kifelé a kicsi tetőtéri szoba erkélyes ablakán. A világ már elcsitult. A nap már átbukott a delelési ponton és lassacskán haladt az útján, hogy átadja a helyét a sötétségnek. Ő tudta, hogy neki helye most nincs az égbolton, hisz titokzatos, csendes éj következik, aminek éjszakáján megünneplik világszerte a Megváltó születését.

A férfi nagyot sóhajtott, ahogy bámulta az egyre szürkülő világot. A szíve vadul dobogott, az agya eszeveszett tempóban próbálta feldolgozni az elmúlt időszakot. Ott a kocsiban nem gondolkodott teljesen józanul. Elvette az eszét egy szép mosoly. Az a kérés, amit a fiú tett neki teljesen kijózanította őt. Az a tekintet, ahogy a másik nézett rá, az a tiszta érzés, amit megmutatott az volt, amire mindig is vágyott. Szerette volna, ha valaki tiszta szívből szereti. És ez a fiú így tett. Nem kellett megfogalmaznia, elég volt látnia. Nem titkolta, a kezét nyújtotta. Azt ígérte, hogy soha nem kell bujkálnia többet, hogy az elfuserált családja helyett ad neki egy másikat. Ez több volt, mint amit valaha is kívánhatott. De hagyja itt a nagyszüleit? Azokat, akik féltőn óvták mindig? Legutóbb tudta, hogy visszajön. Ám most biztos volt benne, ha hajlik erre, soha nem tér vissza. Feléget maga mögött mindent…azonban talán mindenkinek jobb lenne.

– Napok óta lógatod az orrodat – lépett mögé a nagymamája és a feje tetejére puszilt. – Szenteste van, ne légy ennyire szomorú.
– Nagyi, én annyira szeretlek – fogta meg a nő kezét, ami a vállán nyugodott. Egyszerűen sírni akart, ha arra gondolt talán többet nem látja.
– Fiam, látom, hogy emészted magad. Láttam a tele pakolt bőröndöt. Mielőtt elmész, tégy rendet magad körül! – súgta halkan az idős nő. – Ez az éjszaka a legcsodálatosabb. Világszerte ünneplik. Miért nem teszel pontot mindennek a végére és kezded tiszta szívvel a holnapot?
– Mert nem tudom, merre induljak – fakadt ki Márk. Össze volt zavarodva, nem találta az élet nevű labirintusból a kijáratot.
– Meg fogod találni, hidd el! – szorította meg a vállát, ami jól esett az esetlen férfinek. Tudta, hogy pontot kell mindennek a végére tenni. Csak azt nem tudta igazán, hogy hogyan. A kocsiban történtek óta Gray is némán hallgatott. Nem kért választ csak azt, hogy Szenteste várja őt a házuk előtt és együtt repülnek el a messzeségben. Márk elmosolyodott, ez olyan klisés lenne.

– Elmondta? – kérdezte meg a férfi feleségét, mikor lejött a lépcsőn.
– Nem – rázta meg a fejét az asszony. – Szegény annyira szeretne szeretni, hogy az már fizikálisan is fájhat neki.
– Nem könnyű neki – sóhajtotta a férfi. – Bátor, amiért elfogadta, hogy a saját neméhez vonzódik. Sokan nem teszik ezt meg és inkább élnek egy rossz házasságban. Megérdemelne egy szerető partnert, de amíg meg nem tanulja, hogy a kommunikáció mennyire fontos, addig vajmi kevés esély van rá, hogy sikerüljön neki.
– Nem akarom, hogy elmenjen – súgta a néni.
– Én sem, de nem tehetünk semmit.
– Hátha Milánnak sikerül jobb belátásra bírnia – kapaszkodott bele az utolsó szalmaszálba az asszony.
– Emlékeztetnélek, hogy hozza a párját – mosolyogta a férje. – Kíváncsi vagyok arra a férfira, akibe mind a két unokám fejtetőig bele tudott habarodni.

Márk kissé idegesen pakolászott ki-be a bőröndjébe. Nem tudta eldönteni, hogy mi legyen. Pedig az idő egyre csak fogyott. Az óra könyörtelenül kattogott, jelezve az idő múlását. Szerette volna azt a melegséget, amit a fiú árasztott. Ám nem szerette volna megbántani, ha még sem alakul ki az érzés nála mégis. Azt tisztázta, hogy amit érez az vágy, ugyanolyan, mint Nimród esetében. Mind a kettőjüket kedveli és mind a kettőjük ügyesen játszott a lelke húrjain. De félt. Félt engedni az érzésnek. Nem akarta, hogy fájjon megint. Halk kopogtatás zavarta meg az elmélkedését.
– Igen? – nézett az ajtó felé, aminek a fájához kissé piros arccal Milán dőlt.
– Te? – értetlenkedett Márk.
– Szóval tényleg le akarsz lépni – állapította meg a fiú, mikor látta a bőrönd körüli rumlit.
– Lehet – vonta meg a vállát a férfi. – Menj le nagyiékhoz és ne foglalkozz velem.
– Nagyiék jól elvannak. Épp válogatott faggatási módszerekkel próbálják szóra bírni Adrit – vigyorogta.
– Itt van? – kérdezte megütközve Márk.
– Igen. Múlt hét szombaton, mikor te az angol versenyen voltál elmondtam nekik. Nem igazán lepődtek meg – mondta szemrehányóan.
– Nem direkt volt, kicsúszott – védekezett Márk Milán lesújtó tekintetét látva. –, de mindegy is. Menj le hozzájuk! – nyomatékosította a férfi, de a fiút nem érdekelte. Erős léptekkel a férfihoz lépett és egy határozott mozdulattal kivett minden ruhaneműt a kezéből, az ágyra dobta, majd az övéhez olyan hasonló szemekbe nézett.