Kerge kor - Kimondatlanul /Befejezett/

Harmadik fejezet

Érzelmek viharában

Érezted már a magányt, ami úgy beléd mar, hogy azt hiszed, szétszaggat? Éltél már úgy a világban, hogy azt hitted nincs holnap? Keltél és feküdtél le minden este ugyanazzal a gyötrő gondolattal, hogy nem kellesz eléggé senkinek? Maró fájdalom, szívszaggató dobbanások. Vágyni valakire olyan fájdalmas is tud lenni, hogy azt hiszed, belepusztulsz. Ha érezte már ezt az ember, tudja, hogy milyen nehéz nap-nap után élni.

Márk is ezt érezte. Akármennyire azzal a tervvel tért vissza, hogy új életet kezd egy régi romjain. Mikor elment, itt hagyta a szerelmét, itt hagyta a családját. Anyja, azóta sem kereste. A testvérei tudomást sem vettek róla. Elképzelése sem volt, hogy az anyja mit mondhatott nekik. A nagyszülei szerették, de mindez nem pótolta azt, hogy saját életet szeretne, nem egy tetőtéri szobában nyomorogni magában.

Sokszor átrágta magát azon, ami történt Nimródnál. Emlékezett az álmára és a világ legszemetebb emberének érezte magát, mert visszaélt ezzel. Nem egyszer tért már vissza az a fullasztó, vágyat ébresztgető képhalom. Akárhányszor rámosolygott a másik elsüllyedt volna szégyenében, de egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből. Minden nap „gyötörte", ahogy a másik olyan közvetlen vele. Minden szünetben beszélgettek, együtt ebédeltek. Ahogy teltek a napok Nimród megnyílt neki, de ő képtelen volt. Az érzés visszatartotta, ami benne dobogott legmélyén.

– Elgondolkodtál – ült le vele szembe a nagymamája. Rendszerint a konyhában javított, mert jobbak voltak a fényviszonyok.

– Annyira nem – felelte Márk halkan.

– Fél órája voltam itt és akkor is ugyanezt a dolgozatot javítottad – mutatott egy Dániel Fenyves feliratú papírra. – Mióta elkezdődött a tanév ilyen vagy.

– Nincs semmi.

– Fiam – tolt Márk elé egy bögre kakaót, mint kiskorában. –, elmúltam hetven, de az agyam még jól szuperál. Szóval, mi a gond? – Az idős nő mosolyogva nézett rá. Kiskorában azt hitte, hogy a nagymamája egy angyal. Mindig ott volt, mindig segített neki, de azért a mostani helyzetet kissé bizarrnak érezte. Nem volt benne biztos, hogy el kellene mondania neki.

– Semmi – felelte végül, de nem nézett a nőre.

– Akkor ki a baj? – próbálkozott tovább a nő. Márk érezte, hogy a tarkója égni kezd. Sejtette, hogy a füle is pirosra fog hamarosan váltani. – Bingó – nevetett az asszony. – Hogy hívják az urat? – Márk úgy érezte, mint akit nyakon öntenek egy vödör jeges vízzel. Érezte, hogy a szeme kissé guvadni kezd, még levegőt is elfelejtett venni.

– Én nem...nem...én – dadogta Márk. A nagyija halvány mosollyal nézett rá. Szemében nem volt sem megvetés, sem undor. Úgy tekintet rá, mint mindig, tele szeretettel.

– Fiam, mondtam, hogy elmúltam hetven, de még működök – próbálta a helyzetet kevésbé kínossá tenni, de Márk számára így is bizarr volt.

– De honnan? – bukott ki a férfiból. Nem érezte helyesnek, hogy letagadja és ez által a szemébe hazudjon a másiknak.

– Volt egy sejtésem már kamaszkorodban is, amolyan megérzés. Aztán apád megerősítette – mondta nyugodtan a nő.

– Apa? – kérdezte döbbenten Márk.

– Még egyetemista voltál. Akkoriban, mikor kereste veled a hangot. Egyszer úgy döntött, hogy meglep és elrabol egy hétvégére. Péntek este érkezett a munkahelyed elé, de ott rájött, hogy nem egyedül vár rád. Meglátott egy fiúval. – Emlékezett az éjszakára. Másod év eleje volt, akkoriban kezdett járni Alex-szel, akinek eleinte szokása volt elé jönni és megesett, hogy egy eldugottabb részen egymásnak estek. Egy ilyennek lehetett tanúja az apja. Az viszont nem értette, hogy miért nem mondta el soha.