Vihar előtti hullámok

06 ~ It's Raining Men [The Weather Girls]

Mr. Blake hazavitt, méghozzá nem is akárhogy.

Megvárta velem az autóban, amíg az új nő távozik a házunkból.

Az ablakon kinézve figyeltem az elsuhanó tájat és csak arra kaptam fel a fejemet, amikor megszólalt a rádió és lejátszódtak a Can't Help Falling In Love első dallamai.

– Utálom ezt a számot – bukott ki belőlem, mielőtt még egyáltalán végiggondolhattam volna.

Be sem fejeztem a mondatot, amikor keze odavándorolt a rádió kikapcsolójához és egy gombnyomással elnémította azt.

– A szüleim arra a számra házasodtak – eredt meg a nyelvem, holott tisztában voltam vele, hogy nem tartoztam magyarázattal. – És amúgy hiányzik anyukám. Nem az a hárpia, akivé vált, hanem az a törődő feleség és szülő, aki volt azelőtt. Hiányzik, hogy egyben legyen a család – észre sem vettem, hogy ezeket hangosan kimondtam, mégis hatalmas megkönnyebbülés öntötte el a szívemet.

Egyben persze nyomasztott is, elvégre a fáradtság beszélt belőlem, és ezeket az érzéseket nem igazán szoktam megosztani másokkal. Pláne nem a tanárommal...

– Megértem, hogy nehéz neked. A gyerekkori traumák feldolgozása egyeseknél egészen felnőttkorig elnyúlik, főleg, ha addig el vannak nyomva – magyarázta, miközben végre rám nézett, hacsak egy pillanat erejéig is.

– Apám ma akarta bemutatni az új párját – csúszott ki a számon, amiért elképesztően mérges lettem magamra.

Nem igaz, hogy nem tudom befogni! A férfi jelenléte annyira megbolondított, hogy bármit képes voltam megosztani vele, és hiába ismertük egymást csupán összvissz két hete, mégis egy örökkévalóságnak tűnt és tudat alatt annyi bizalmat fektettem bele, amennyit nagyon kevés ember érdemelt ki életem során.

– Akkor ezért viselkedtél úgy az órámon? – rakta össze a képet, mire csak némán bólintottam. – Elnézést kérek, amiért úgy rád rivalltam. Ha tudtam volna...

– Nem érdekes – szakítottam félbe.

Igazán nem tett volna jót az önmarcangolásomnak, ha még ő is haragszik magára emiatt. Mentegetőzése feleslegesnek bizonyult.

– És most mihez kezdesz? – kérdezte, mikor az órára pillantott.

Kétségtelen, hogy bőven volt még időm, az égre pillantva viszont azzal szembesültem, hogy elkezdett szemerkélni az eső.

– Fogalmam sincs – sóhajtottam gondterhelten. – Említette, hogy korán haza tervez menni, úgyhogy most kiszállok, ha nem bánja – jelentettem ki közel sem olyan magabiztosan, amilyennek terveztem.

– Maradj – kérlelt, én azonban csak megráztam a fejem és az ajtó irányába fordultam.

– Biztosan van jobb dolga, mint... – kezdtem bele, miközben a kilincsre tettem a kezemet, azonban a mondatot már nem tudtam befejezni.

Kézfeje egy szempillantás alatt az enyémre vándorolt és úgy vezette le az ölembe, mintha törékeny porcelán lenne. Hamar elengedte, aminek eredményeképp beszéd helyett tapintása helyét kezdtem el simogatni, majd ruhám ujját ráhúztam kézfejemre, hogy ilyen még csak elő se fordulhasson többet.

– Majd azt én tudom, mivel töltöm a péntek estémet. Emiatt nem kell aggódnod, Maddy – nyugtatott, miközben a visszapillantó tükröt és a mellettünk elguruló kocsikat figyelte. – Habár annak örülnék, ha felhagynál ezzel a magázással, mert csak öregnek érzem magam tőle.

Indoklása miatt egy halvány mosoly ült ki arcomra, és úgy döntöttem, eleget teszek kérésének.

– Oké, Jack – ez furább, mint hittem. – Tényleg nincs szükségem arra, hogy itt maradj. – A tegezés annak ellenére furcsa volt, hogy egyszer már piszkálódásból megtettem.