Moldavit

Borostyán - 1

Nem véletlenül választottam pont a borostyánt az első fejezetcímnek. Ezt az ásványt ugyanis már az őskorban is ismerte az ember, de az ókorban lett igazán nagy sikere, amikor kiderült, hogy amolyan elektromos szikra, amit ha megdörzsölsz, feltöltődik, mint egy elektron. Van olyan őskövület, aminek majdhogynem elektromos hatása van? Várjunk csak! Egy jó házasság nem ilyen? Legalábbis lehet ilyennek kellene lennie - bizsergetőnek és tartósnak.

Azt mondják, hogy hatvanöt millió évvel ezelőtt történt. De kik mondják és mi történt? Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban, Kréta közelében - kapaszkodj meg - egy bolygó méretű óriási hullócsillag a Földnek ütközött és ezzel a sorscsapással a világ összes sárkányszerű ősállata egyszerre elpusztult. Akkor most csókolj meg, ha tévedek... De dinoszauruszok még mindig léteznek, igaz?

A viccet félretéve, most elmesélek neked egy történetet, ami a múltban játszódik. Mégha nem is hatvanöt millió évvel ezelőtt történt a Kréta szigetén, de a következő mesélnivaló legalább ugyanakkora nyomot hagyott bennem, mint a Föld történetében a hidegvérű, színes és pikkelyes vadállatok. Mondd csak! Emlékszel még arra a pillanatra, amikor kisgyermekként életedben először láttál meg egy dinoszauruszos játékot az áruház polcán? Az a sejtésem, hogy egyből hagytad az agyadat eljátszani a gondolattal, miszerint igenis léteznek a világon mindenfelé ilyen állatok és felcsillant a szemed, akárhányszor eszedbe jutott a téma. Belefektetted a hitedet és talán magadtól sohasem kérdőjelezted volna meg a létezésüket, ha mások le nem rombolták volna benned a reménységet... Valószínűleg a mai napig nem felejtetted volna el azt a viharvert játékot, ha végül nem várt volna rád a karácsonyfa alatt. De az a baj, hogy mindannyian felnőttünk. Nem mindannyian ugrunk ki a bőrünkből a karácsony szó hallatán, úgy mint gyermekként, nem bízunk meg többé csak úgy akárkiben és nem vagyunk hűségesek azokhoz a dolgokhoz, amiket a világon mindennél jobban szerettünk egykor. Következésképpen szakítottunk a gyerekkori hitvilágunkkal. Túl sok csalódás ért minket. Tudjuk, hogy nem léteznek sárkányok és dinoszauruszok. Mi nők beletörődtünk, hogy a herceg végül nem jön el sem fehér, sem pedig fekete lovon és már az is egyértelmű, hogy a királylánynak saját magát kell kimentenie az égő várból, ha túl akarja élni. De mégis ott pislákol valamelyest a remény, hogy tévedünk. Mi van, ha mégis létezik hetedhétországra szóló szerelem?! Ha létezik az ősi dinoszaurusz és a sokfejű sárkány.... Ugyanakkor hogyanis hihetne ember az embernek?

A valódi történet még csak most kezdődik azzal, hogy csupán tizenkét éves voltam, amikor Kőligetre költöztünk. Ez valósággal megkönnyebbülés volt, hiszen egyrészt az járt a fejemben, hogy milyen jó lesz majd végre a szép, simára lekövezett betonúton - ami a házunk előtt kanyargott - biciklizni, és hogy milyen sok új barátot fogok szerezni, ha kedves leszek az utcabeli gyerekekkel. Örültem neki, hogy végre nem kell elviselni a napkeltétől napnyugtáig részeges szomszédunkat és hogy hál'istennek nem kell szégyenkeznem többé a romos hátsókert miatt, ami telis tele volt rossz szagú háziállatokkal.
Nem tagadom kissé a fejembe szállt az életvitel és az iskola váltás, de szerettem volna egyszer az életben tartozni valahová és nem én lenni a kívülálló. Tudod, az a különc lány, akinek nincsen padtársa és aki mögött összesúgnak, mert fura, titokzatos és kilóg a sorból... Szóval mindezek miatt elkezdtem átvenni az osztálytársaim stílusát. Elegem lett belőle, hogy ki vagyok rekesztve. Csak így tudtam kivívni magamnak az elfogadást.

Bár a legtöbb időmet továbbra is városi, elkényeztetett lányok társaságában töltöttem, mégis rá kellett jönnöm, hogy valójában sokkal jobban éreztem magamat, mikor az utcabeli lányokkal lógtam, akik mellett önmagamhoz hű tudtam maradni és mindenféle színjáték nélkül is jól érezni magam. Ők elfogadták a valódi énemet.