Moldavit

Tigrisszem - 12 🔞

"A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam:
- Maga a szerelemből és a halálból él, mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet?
- Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, legalább tíz dáliát küldene neki."

A virágárusnak igaza volt. Gyakran akkor jövünk rá, hogy milyen értékes szerepet töltött be valaki az életünkbe, miután már elveszítettük. Amíg mellettünk van az illető, nem adunk meg neki minden tőlünk telhetőt, nem halmozzuk el mérhetetlen odafigyeléssel. Néha akkor kezdünk el kapálózni, amikor az igyekezetünk már hiábavaló, és az a valaki örökre elment.

Miután kárt tettem magamban, sokáig nehéz volt tükörbe néznem. Bár csak pár apró karcolásról beszélünk, mégis ez a legnagyobb lelki teher, amit egy ember szíve átélhet. Megéri? Önmagunkat marcangolni egy másik ember döntései miatt és jobban szeretni őt, mint amennyire mi saját magunkat tudjuk szeretni. Idővel mindenki megtanulja a leckét. Sokan a saját kárunkon. Pokolian fájni fog, úgy érzed majd, hogy talán belehaltál. A lelked egy része bele is hal, de aztán beforr a seb, és kisüt a Nap.

- Te normális vagy? Mit csináltál magaddal? Elment az eszed? - Natan jobban szemügyre vette a sebemet.

- Csak egy kis horzsolás! Annyira szégyellem! Hirtelen minden elsötétült körülöttem és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy.... - Könny szökött a szemembe és nem tudtam kimondani hangosan. Hogy jó lenne meghalni.

- Ígérd meg, hogy többet nem csinálsz ilyet! - Natan óvatosan megcsókolta a csuklómat.

- Te pedig ígérd meg, hogy többé nem kell szomorúnak lennem miattad! - válaszoltam.

- Nárcisz! Te magad vagy a saját boldogságod kovácsa. Hát még mindig nem érted? Nem adhatod mások kezébe a boldogságodat! Még az enyémbe se. - Natan szinte kiabált, rám sem nézett. Csak bámult maga elé. Egy titokzatos helyen voltunk, az almás kertben. Az elhagyatott katonai óvóhely szépen beleolvadt az épületet körbeölelő fákba és a csillagok élénken ragyogtak, mert nem volt a környéken olyan mesterséges világítás, ami megtörte volna a fényüket.

- Nem tudom, hogy megérdemlem-e a boldogságot. Túlságosan hatással van rám mások élete, nem tudok a körülményektől függetlenül boldog lenni... - magyaráztam.

- Pedig hidd, hogy az életben, ha nem tanulod meg összeszedni magadat, akkor el fognak taposni. Lehetsz akármennyire jó ember, ha nem vagy elég erős a sorsodhoz, akkor el fogsz vérezni. - Natan kemény szavai a lelkemig hatoltak és még erőtlenebbnek éreztem magamat tőlük. Az fájt a legjobban, hogy tudtam: igaza van. Lecsókolt az arcomról egy könnycseppet. - Ne sírj kérlek! Túl szép vagy hozzá, hogy sírni lássalak és hidd el, még én sem érek annyit, hogy könny follyon le miattam az arcodon.

Fogtam, letöröltem a könnyeimet. Mosolyt erőltettem az arcomra. A sok szép emlékre gondoltam, amiket nyáron együtt átéltünk. A legfrissebb emlékemre, amikor aznap délután lementünk a rétre és megetettük a lovakat almával, aztán leterítettünk egy plédet a fűbe és néztük a naplementét. Arra gondoltam, hogy ugrálunk a széna kazalban és versenyt futunk a legmagasabb fáig meg vissza. Annyira fájt. Nem értettem, hogy hogyan lehetséges. Létezik egy ember, aki képes arra, hogy a lelkedet gyógyítsa és közben mégis megsebzi.

- Kívánlak! - Natan szemei visszatükrözték a barna szín összes árnyalatát és amikor a szivárványhártyájába néztem, az olyan volt, mintha a világűrben lebegnék. Beleolvadt az emlékezetembe végleg. Bármikor fel tudtam volna idézni a szemeit, és le tudtam volna rajzolni őket puszta képzeletből. A szeme volt a horizont. Az a pont, amin túl már nem érzékeltem semmit.

- Nem lehet - dünnyegtem magam alatt, amikor a lábaim között kezdett tapogatózni. Az ujjaim végigfutottak a mellkasán.

- Ó, nem? - A szám nyitva volt, ezért belesuttogta ezt a két szót. Annyira magatehetetlennek éreztem a testemet, hogy sóvárogtam az érintései után. A kezei visszacsúsztak a combomra és minden részünk szorosan összeért. Éreztem, ahogy az ujjlenyomata beleégett a bőrömbe. Olyan volt, mint sok kis apró tűszúrás... Valójában nem járt fizikai fájdalommal, mert a lelkem gyűjtötte össze a kínt.

Teljes odaadással megcsókoltam, azután mindkét oldalon a nyakát kényeztettem a számmal. Figyeltem, ahogy lúdbőrözik. Szerepet cseréltünk. Nem lett volna szabad, de elszívta a vért a nyakamból, és olyan erőteljesen csinálta, hogy tudtam: meg fog látszani másnap. Nem érdekelt.

- Fázol? - kérdezte Natan.

- Bármennyire is fűt a szerelem, úgy látszik nem véd meg az időjárástól - Összehúztam magamon a kabátot.

- Menjünk haza és majd otthon befejezzük, amit elkezdtünk! - javasolta.

Hosszú volt az út hazáig biciklivel, de szinte azonnal visszakerültünk az andalító állapotba, amint beestünk az ágyba. Letéptük egymásról a ruháinkat és kezdetét vette egy adok-kapok játék. A szabályok egyszerűek és tisztességesek voltak: adsz egy falatnyi kényeztetést és cserébe visszakapod. Amikor már közel jártunk a gyönyörhöz, Natan mélyen a szemembe nézett és a lelkem egyszerre elégült ki a testemmel.

Földöntúli boldogságot éreztem, és ott akartam ragadni ebben az emlékképben. Le akartam fagyasztani az időt, bármit megtettem volna érte, hogy örökké tartson. Nem akartam másnap újra szembenézni a valósággal. Egy álomban akartam leélni az életemet, de akkor még nem tudtam, hogy ez milyen kockázattal jár. Elfelejtettem várni a holnapot. Nem volt számomra holnap, csak a jelen volt.