Christmas with you (L. N.) ✔

❄ 1. - A srác, aki észre vette, hogy szomorú vagyok ❄

𝙇𝙄𝙇𝙄𝘼𝙉𝘼

Az égre felnézve realizáltam, hogy néhány perc múlva már teljesen sötét lesz az ég, csupán az utcai lámpák fognak világítani. De nem igazán izgatott. A mai napomat teljes mértékben arra szántam, hogy a délelőtti temető látogatás után, céltalanul bojongjak a belvárosban, ahogy néhány éve a legjobb barátnőmmel, Jessy-vel tettük mindig.

Jessy 2020. december ötödikén vesztette életét néhány hét szenvedés után. A betegsége ugyanebben az évében, november elején lett diagnosztizálva, be kellett feküdnie a kórházba, hogy megműthessék. Az orvosok azt mondták, hogy ez egy rutinműtét és a lány december közepére már újra makk egészséges lesz.

Ehelyett a műtét után majdnem egy hónappal, a kórházi ágyon, a kezemet görcsösen szorítva, könnyes szemmel, mégis mosolyogva halt meg, 19 évesen.

Soha nem éreztem olyan fájdalmat és dühöt, mint azon a délelőttön és az utána következő napokban. Elmondhatatlanul dühös voltam az orvosokra, akik azt ígérték, hogy meggyógyítják a legjobb barátnőmet, ehelyett a szemem láttára halt meg.

Azóta nem dolgoztam fel ezt teljesen és máig nem tudok rajta túllépni. És ezt valahogy senki sem érti meg. Még Jessy szülei sem.

Mindenki gyászolta őt, és mégsem értenek engem. Anyáék az első másfél évben még elnézték nekem, hogy reményveszetten, céltalanul élek, de az utóbbi fél évben csak azt hallgattam, hogy ideje összeszednem magam, hisz Jessy halála már majdnem két éve volt és ezzel a búskomor hangulattommal nem fogom őt visszahozni. Mintha nem tudnám magamtól.

A lány szülei szintén élik tovább az életüket. Nyilván máshogy, mint előtte és nyilván nekik is hiányzik a lányuk. De nekik sikerült az ami nekem nem. Elfogadni, hogy Jessy nincs többé és úgy élni, ahogy ő elvárná.

Emlékszem, hogy a halála napján a kórházi ágya mellett ültem, mint minden nap és beszélgettünk. Mindenről, ami eszünkbe jutott. El akartam terelni a figyelmét a betegségről. És a sajátomat is. Ő pedig egyszercsak elkezdte nekem mondani, hogy ha meghalna, akkor ne sírjak sokat, hanem éljek tovább boldogan, mert ha nem, akkor visszajön és életem végéig kísérteni fog engem. Ezen én felnevettem, de a szemeim könnyesek voltak. Mindenki tudta, hogy kevés az esélye arra, hogy túlélje, mert az állapota napról napra egyre csak romlott. A végén azt hiszem, már csak én voltam az egyetlen, aki tényleg hitt abban, hogy Jessyt még látjuk majd olyan egészségesnek és energikusnak, mint előtte. Talán ezért nehéz nekem ez az egész. Mert a többiek már akkor, a kórházban, a lány halála előtt elfogadták, hogy vége és már nincs mit tenni.

Az nemrég felkapcsolódott lámpák alatt sétálva próbáltam mindent kizárni a fejemből és csak arra koncentrálni, hogy mit tudnék tenni, hogy az életem ne legyen ilyen monoton, boldogtalan.

Két éve nem szórakoztam. Felkelek, elmegyek az egyetemre, hazajövök, tanulok, alszok. Ebből áll egy napom. És őszintén megmondom hiányzik a szórakozás, de eddig sosem tudtam magam rávenni, hogy valami olyan csináljak, amitől tudom, hogy jól érezném magam. Azt hittem, hogy sértő lenne Jessy emléke számára, ha én nélküle érezném jól magam. Ez persze hülyeség. Jessy azt akarná, hogy azt csináljam, amit szeretek és amitől jól érzem magam.

A gondolkodásomat a zsebemben lévő telefonom rezgése zavarta meg.

"Anya hív"

Nem vettem fel, nem is nyomtam ki. Egyszerűen csak visszaraktam a zsebembe, had csörögjön tovább.

Tudtam, hogy anya aggódik értem, ezért hívott, hisz reggel óta nem voltam otthon és azóta nem tudtak rólam semmit, de most magányra van szükségem, nem akarok senkivel sem beszélni.

Közben akaratlanul is a "Sweet Words" nevű kávézó felé sétáltam, ami mindig is Jessy kedvence volt.

A kávézó ajtaja felett már ott lógtak a karácsonyi égősorok és az ajtón már karácsonyi díszítésű "Welcome" tábla lógott, az üveg ajtón bepillantva pedig látszott, hogy a pult és az asztalok is karácsonyi hangulatot árasztanak.

Kis gondolkodás után beléptem és a pulthoz sétáltam. Kértem egy cappuchinót, majd amikor megkaptam, leültem az egyik asztalhoz.

Elgondolkodva figyeltem a többi asztalnál ülőket, akiken mind látszott, hogy jó kedvük van. Legtöbben randizó párok voltak, de néhány magányos fiatal ült az asztaloknál, mégis látszott az arcukon, hogy az elmúlt heteik jól teltek.

A gondolataimból újra a telefonon rezgése szakított ki.

"Apa hív"

Mélyet sóhajtva eljátszottam a gondolattal, hogy felveszem, de végül mégsem tettem. Nem azért mert nem szeretem a szüleimet, hanem azért, mert nem akarom a kiselőadást hallgatni arról, hogy ha nem is voltam otthon egész nap, legalább egyszer felhívhattam volna őket, hogy még élek.

Tudom, hogy anyaék csak aggódnak értem és ezért akarnak mindent tudni. Azt hiszem Jessy halála után féltek, hogy nem bírom sokáig és véget vetek a földi életemnek, bár ezt soha nem mondták senkinek.

Mostanában pedig azt hallgatom folyton, hogy ideje túltennem magam Jessy halálán. Nem hiszik el, hogy mennyire szeretnék újra visszatérni az életbe, ha nem is úgy mint előtte, de legalább hasonlóan. De ők ezzel, hogy mindig ezt szajkózzák nekem, csak azt érik el, hogy később fogok visszatérni. Mert ahhoz, hogy tisztázhassam magamban a dolgokat, egyedüllétre van szükségem, nem pedig arra, hogy folyton a sarkamban legyenek.

Észre sem vettem, hogy nyílt az ajtó és bejött valaki, csak arra észleltem fel, hogy néhány perccel később egy srác állt meg az asztalom mellett, kezében egy pohár kávéval.

- Leülhetek? - kérdezte, aki nem más volt Lando Norris, a forma-1-es pilóta. Meglepetten és kissé megszeppenve bólintottam, mire ő helyet foglalt velem szemben.

- Remélem nem zavar, hogy ideültem - nézett rám, mire megráztam a fejem. - Igazából azért jöttem ide, mert olyan szomorúnak tűntél és reméltem, hogy felvidíthatlak legalább egy kicsit.

Hallottam már Landóról, mert az öcsém mindig nézi a forma-1-et, és néha én is csatlakozok hozzá. Tudtam Norrisról, hogy kedves és jófej, de álmomban sem gondoltam volna, hogy képes leülni egy idegen mellé, csak azért, hogy megvidítsa.

A fiú gondoskodása és kedvessége akaratlanul is mosolyogásra késztetett, és valahol az agyam mélyen, elkezdett motoszkálni egy gondolat, hogy talán nem is lesz olyan rossz a mai estém.