Christmas with you (L. N.) ✔

❄ 3. - A srác, aki miatt mosolyogtam ❄

𝙇𝙄𝙇𝙄𝘼𝙉𝘼

Csendben sétáltunk egymás mellett és figyeltük a belváros épületeit, melyek közül néhány már karácsonyi fényekkel volt feldíszítve.

De ez nem kínos csend volt, hanem kellemes. Lando tipikusan olyan ember, aki mellett a csend nem zavar és olyan srác, akit nem lehet nem kedveli. Abban a pillanatban, hogy odaállt az asztal mellé és azt mondta, hogy szeretne felvidítani, egyből belopta magát a szívbe.

- Köszönöm - szólaltam meg hirtelen, megtörtve a csendet.

- Mit? - nézett rám kérdő tekintettel, kissé oldalra döntött fejjel.

- Hogy ilyen kedves vagy velem. Pedig nem ismersz. Igazából már ennyitől sokkal jobb kedvem lett - ajándékoztam meg egy kis mosollyal.

- Olyan szomorúan ültél ott, hogy nem tudtam megállni, hogy ne menjek oda hozzád és próbáljalak felvidítani - mondta egy széles mosoly kíséretében.

- Nem hiszem, hogy ezt bárki más megtette volna - vontam fel szórakozottam a szemöldökömet.

- De én nem vagyok bárki - vont vállat vidáman, mire én egyetértően bólintottam.

- És hogy tetszik neked Monaco? - tettem fel az első kérdést ami eszembe jutott, mert hiába élveztem a csendet Landóval, beszélgetni még jobban élveztem vele.

- Imádom - csillantak fel a szemei, mire halkan felkuncogtam. - Olyan gyönyörű minden és rengeteg lehetőség van itt. Egyáltalán nem bántam meg, hogy ideköltöztem.

- Én is szeretem Monacót - suttogtam. - Bár az elmúlt két évben én nem igazán éltem a Monte-Carlo által nyújtott lehetőségekkel. Inkább bezárkóztam minden és mindenki elől.

- Ez valamilyen szinten érthető - komolyodott el a fiú. - Érthető, de nem hiszem, hogy helyes.

- Hát nem helyes, az biztos - mosolyodtam el keserűen. - Két éve nem csináltam semmit. Eleinte azért, mert nem volt kedvem. Aztán azért mert féltem, hogy Jessy nélkül nem menne, pedig meg sem próbáltam. De... Igazából hiányzik a szórakozás. Hogy valami olyasmit csináljak, ami felvidít. De eddig akárhányszor elterveztem, hogy "na, most igenis szórakozni fogok! ", mindig visszahátráltam.

Lando érdeklődve hallgatott végig, amiért elképesztően hálás voltam neki. Aztán  amikor befejeztem, nem kezdett el prédikálni és nem kezdte el a saját problémáit sorolni, csak mert mint a legtöbb ember, akinek ezt elmondtam, hanem csendben sétált mellettem. Szinte mindenki, akinek Jessy halála után kiöntöttem a szívemet, egyből a saját bajait kezdte el mondani, csak mert nem tudtak mit kezdeni a gyászommal, ezért inkább terelték a témát. És erre a legjobb ötletük mindig a gondjaik felsorolása volt.

- Köszönöm - néztem rá hálásan, mire ő értetlen tekintettel nézett vissza rám. - Hogy meghallgattál és nem kezdtél el a saját problémáidról beszélni vagy kiokatatni engem.

Lando kedvesen rám mosolygott, majd újra beállt közénk a csend. Szerettem volna még beszélgetni velem, de semmilyen olyan beszédtéma nem jutott az eszembe, amely mindkettőnket szórakoztat.

- Mi a kedvenc filmed? - szólalt meg hirtelen, mire én kissé elmosolyodtam. Tehát, legnagyobb örömömre, folytatattuk a beszélgetést.

- Huha, ez jó kérdés - húztam el elgondolkodva a számat. - A Marvel filmeket nagyon szeretem.

- Azok valóban nagyon jól - bólogatott csillogó szemekkel a fiú. - Melyik a kedvenced közülük?

- Amerika Kapitány: Az első bosszúálló - vágtam rá egyből. - Neked?

- Vasember. Kedvenc sorozatod?

- Wednesday - válaszoltam.

- Az az a új sorozat Netflixen, igaz? Az Addams family újraalkotása - kérdezte érdeklődve.

- Igen - bólogattam feldobva. - Láttad?

- Dehogy - rázta meg a fejét. - Nem hiszem, hogy tetszene. Egy tinisorozat. Nem tűnt túl jónak.

- Héé - néztem rá felháborodva, mire ő felnevett, és ez engem is mosolygásra késztettett. - Az egy nagyon jó sorozat, egyszer muszáj megnézned.

- Jó, majd egyszer megnézem veled - közölte egyszerűen, mintha csak azt mondta volna hogy kék az ég, nem pedig azt, hogy ezután az este után is tervez velem találkozni és beszélgetni.

Lando úgy sétált tovább, mintha semmi különös nem történt volna, én pedig döbbenten sétáltam mellette. Majd arra is rájöttem, hogy elpirultam és közben boldogan vigyorgok.

Ez egyszerre volt rémisztő és csodálatos. Itt egy fiú, aki néhány óra alatt képes volt felvidítani és őszinte mosolyt csalni az arcomra, pedig ez a családomnak két éve nem megy.