Tekergők naplója - Farkasüvöltés

MÁSODIK RÉSZ - HOLDVILÁGOS SZÜLETÉSNAP

Remus figyelte, ahogy a szülei próbáltak titokban becsempészni a születésnapjához még egy-két kelléket. A gyertyák azonban éppen pont kiestek a zacskóból, amiben édesanyja a konyhába vitte. Az apja gyanakodva pislantott be a nappaliba, ahol Remus a figyelmét teljes mértékben egy régi fényképalbunak szentelte. Gyakran nézegette ezeket a képeket, főleg amióta szinte évente költöztek.

Lyall állítása szerint azért mert veszély fenyegeti a varázsvilágot, egy felfoghatatlanul nagy veszély. Remus ezt nem igazán értette, meggyőződése volt, hogy inkább ő volt veszélyes a varázsvilágra és nem fordítva. A fiú már számolta visszafelé a napokat, csupán négy nap és holdtölte. Kissé azért zavarta, hogy a születésnapja után két nappal...

Ráadásul ez volt a tizenegyedik!

Frusztrálta a tudat – ameddig a vele egyidős gyerekek alig várták ezt az időpontot, Remus rettegett tőle. Emlékezett az apja történeteire a Roxfortról, azokra a mesékre, amivel próbálta tartani benne a lelket a vérfarkas-támadás után. Erről ugyan nem sok emléke volt, csupán a nagy szőrős állat, ami ráugrott és megsebezte. Utána a egy régi barátja, egy barna hajú kislány. A lány nevére már nem emlékezett, és lehetősége sem volt megkérdezni, tekintettel arra, hogy a szülei nem engedték a támadás után már a közelébe. Függetlenül attól, hogy Andrew, a valamikori barátjának az apja, és a sajátja barátok voltak. Remus kedvelte a szőke, göndör hajú, jókedvű férfit. Csupán a lánya társaságát hiányolta, évekig ő volt a legjobb barátja. Bár azt gondolta, hogy a betegsége miatt soha nem is lesz más, akire barátjaként hivatkozhat.

- Szívem, minden rendben? – Remus mellett besüppedt az ágy. Felpillantva édesanyja tengerkék szemivel találta magát szemben, amik aggódva fürkészték. Remusnak tudta, hogy a folyamatos aggodalom és sápadtság miatta van. Hiszen az édesanyja mindig csak azért tett-vett, hogy neki jobb kedve legyen! Neki ez mára már lelkiismeretfurdalást okozott.

- Persze, Anyu.

- A héten harmadjára nézed át – rándult meg a nő szája sarka.

- Tudom – bólintott. – Csak... tudod, négy nap múlva holdtölte.

- Nem lesz baj, sosem szokott az lenni.

- Persze, Anyu - Remus nem akart erre mást reagálni, az érzése az volt, hogy az előző mondat inkább szólt az édesanyjának, mint neki. 

A bejárati ajtón kopogtak, háromszor, jó hangosan.

- Lyall, várunk valakit?

- Csak az alakváltó vámpírokat – hangzott az apja felelete. Hope a plafonra emelte a tekintetét. – Mindjárt megyek és megnézem!

- Néha egy pohár töklébe tudnám folytani – súgta oda a nő. Remus elnevette magát, s jókedvűen csukta be a könyvet.

- Anyu, nincs kedved köpkövezni?

- Hozd csak le a szobádból – mosolygott rá az anyja. – Az apád megnézi a látogatót és biztos szívesen játszik egy kört ő is.

Remus széles mosollyal tette vissza a helyére a fényképalbumot. A könyv az ablak alatt álló alacsony, polcos szekrényben lelt helyre. A fiú az elmúlt évek közül, ezt a házukat szerette a legjobban. Véleménye szerint ennek volt a legbarátságosabb a hangulata, bár erről a nappali közepén elhelyezkedő kandalló is tett. Azzal szemben egy bordó kanapé foglalt helyet, mellette a két oldalán egy-egy fotellel. A falon mozgó fényképek, illetve elvétve egy-két mugli festmény. A fényképek többségén Remus szerepelt különböző idősen, egészen kicsi korától kezdődően. Az ablak alatt alacsony könyvespolcok helyezkedtek el, a kandalló két oldalán pedig egy-egy polc.