⓵ | Nem az, akinek látszik ✓

[23. rész]

S A R A H

Fejemet fogva ültem fel és mindenem sajgott. A hideg szobában dohos szag volt, amitől felkavarodott a gyomrom. Körbepillantottam, de semmit nem tudtam kivenni a sötét miatt. Tenyereimmel segítve testemet feltápászkodtam, mikor mozgolódást hallottam. A hang irányába kaptam a fejem, de csak egy fekete alakot láttam, az arcát a sötét miatt nem tudtam kivenni.
- Ki maga? - a hangom annyira remegett, hogy azonnal elárulta, mennyire félek.
A szívem a torkomban dobogott és próbáltam keresni valamit, amit fegyverként használhatnék. Természetesen, mivel semmit nem láttam, ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. Egy kattanást hallottam és hirtelen az egész szobát fény öntötte el. A kezeimmel próbáltam szemeimet kímélni a hirtelen fénytől és az előttem lévő idegent figyeltem, mikor kinyílt az ajtó.
- Á, Sarah. - mosolygott rám Joe. - Jó reggelt. Kipihented magad?
- Hol vagyok? Hogy kerültem ide?
Felnevetett és a férfira nézett, aki a helyiségben volt velem együtt. Intett neki a fejével, mire az csak bólintott és kisétált.
- Mindent a maga idejében. - a fal mellől elemelt egy széket és leült rá.
Én álldogáltam előtte, mint egy szerencsétlen és kellemetlenül éreztem magam. Odahúzott egy másik széket és intett, hogy üljek le rá. Remegő lábakkal léptem a szék és Joe elé, majd lehuppantam. Farkasszemet néztem a férfival, akinek semmilyen kifejezést nem tudtam leolvasni az arcáról.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem félve és szinte levegőt sem vettem, amíg nem válaszolt.
- Én semmit. - fintorgott. - De apád mindenképp meg akar ismerni.
Nagyot nyeltem és inkább csendben maradtam. Ilyen körülmények között én nem igazán vágyom rá, hogy megismerjem. Ez a sötét szoba nem kecsegtet túl sok jóval, ráadásul még Joe is itt van, ami szintén rossz jel.
- Akkor menjünk. - próbáltam magabiztosnak tűnni.
- Jelenleg Nickkel... - töprengett el. - hogy is mondjam... "beszél". - mutatott kezeivel idézőjelet.
A gyomrom azonnal összeugrott és a félelem átjárta mindenemet. Haragudtam Nick-re, amiért nem mondta el a dolgot, de szerettem, úgyhogy rettenetesen aggódni kezdtem érte. A férfi valószínűleg ezt látta az arcomon, mert gúnyosan nevetni kezdett.
- Még él, ne aggódj. - próbált megnyugtatni, de a "még" szó miatt ez nem igazán sikerült.
Ekkor visszajött a férfi, akit az előbb kiküldött és Joe mellé lépett.
- Antonio várja. - bökött felém a fejével.
Joe bólintott és felállt a székről, majd kezét felém nyújtotta és felsegített a székről. Magához rántott és közel hajolt arcomhoz, amitől elkapott a hányinger.
- Azért elég csinos csaj, nem? - fordult a másik felé vigyorogva.
A másik is megmutatta fogait és bólintott, majd megnyalta ajkait. Kirázott a hideg és lesütöttem a szemeimet, mire csak felnevettek. Megalázó volt az egész helyzet és nem tudtam elhinni, hogy az eddigi unalmas és hétköznapi életem hogyan alakulhatott át ennyire.
- Na menjünk. - indult el velem Joe.
Rettentően féltem, de minden ellenkezés nélkül követtem. Kíváncsi voltam arra az emberre, aki a vérszerinti apám és abban is reménykedtem, hogy így meggyőződhetek majd arról, hogy Nick rendben van.

Joe bekopogott az ajtón, ahonnan egy mély és határozott férfi hang szólt ki, jelezve, hogy bemehetünk. A férfi maga előtt beengedett, majd miután ő is belépett, becsukta mögöttünk az ajtót. Körülnéztem a helyiségben, amiben fabútorok voltak és a zöld szín dominált. Egy íróasztal, előtte két szék és egy hatalmas könyvespolc is helyet kapott benne. Az asztal mögött megpillantottam egy markáns arcú férfit, aki engem figyelt. Elmosolyodott, felállt és begombolta a zakóját.
- Örülök, hogy végre találkozunk, Giana. - biccentett felém és elmosolyodott.
Zavartan néztem Joe-ra, aki a férfit figyelte, majd én is visszavezettem rá tekintetem és megköszörültem a torkomat.
- A nevem Sarah. - javítottam ki óvatosan.
- Hát persze. - kerülte meg az asztalt. - Mi a Giana nevet adtuk édesanyáddal, úgyhogy így foglak hívni. - vonta meg a vállát és mellém lépett.
Arcomat tanulmányozta, amitől rettenetesen zavarba jöttem, de nem szóltam, mert így én is megnézhettem őt. Hasonlítottam rá és ez egy kis szinten boldogsággal töltött el, de mégis abszurdnak is éreztem a helyzetet. A szemem ugyanolyan barna volt, mint az övé és ahogy rám nézett, a tekintete kedvesnek tűnt. Persze, nem felejtettem el, hogy mit mondott róla Austin, ráadásul Joe-n is látszódott, hogy tart tőle.
- Hol van a férjem? - kérdeztem meg idegesen, mire Antonio dühösen pillantott Joe-ra.
Én is a férfi felé néztem, aki megszeppenve állt mellettem és kerülte velünk a szemkontaktust.
- Neked férjed van? - lepődött meg és vissza vezette rám a tekintét.
Ezekszerint mégsem tud mindent... - futott át az agyamon, aztán bólintottam.
- És ki a férjed?
- Nicholas Jonas. - feleltem illedelmesen és egyre feszültebb lettem, hogy vajon jól van e.
Az előttem álló férfi még feszültebb lett és ismét dühösen nézett Joe-ra, aki nagyot nyelt. Bevallom őszintén, bármilyen rosszul is hangzik, kicsit azért élveztem, hogy félni látom. Antonio a füléhez emelte a telefont, miután tárcsázott, majd olaszul kezdett beszélni. Mivel abszolút nem tudtam olaszul, semmit nem értettem, úgyhogy nem tudtam, hogy kivel beszélhet. Ismét sógoromra pillantottam, aki rám se mert nézni. Kopogtattak, mire Antonio ismét szólt, hogy bejöhet az illető. Először egy szőke hajú srác lépett be és utána láttam, hogy Nicket támogatja befelé, aki szerintem azt sem tudta, hogy hol van.
- Nick! - sikkantottam és odaszaladtam hozzá.
- Jól vagyok. - nyöszörögte.
- Dehogy vagy. - simítottam meg véres arcát és sírni kezdtem.
Szörnyű volt így látni. Az orra vörös volt, a szája felvolt repedve és tiszta vér volt az egész arca, valamint a ruhái is. Óvatosan, hogy ne okozzak neki fájdalmat, megöleltem és zokogni kezdtem. Jobban megszorítottam, mint kellett volna, így éreztem, ahogy kicsit megrándul. Azonnal lazítottam szorításomon és próbáltam abbahagyni a sírást. Annyira sebezhetőnek és gyengének tűnt, el sem hittem, hogy tényleg ő az. Sosem láttam még így.
- Mit csinált vele? - néztem könnyes szemekkel Morettire és felé léptem.
- Próbáltam szólásra bírni. - felelte és most ridegebb volt a tekintete. - Megölte a fiamat! A bátyádat! - mutatott rá dühösen.
A torkom azonnal kiszáradt és akkor tudatosult bennem, hogy miért volt ismerős a Moretti név.
“Te komolyan megölted Moretti fiát?” csengtek Kevin szavai a fülemben. Nem ismertem a bátyámat, mégis megrázott a dolog. Végülis a vérem volt, rokonok voltunk és Nick megölte. Lassan fordítottam vissza fejemet férjem irányába és sírni kezdtem. Megrázta a fejét, de nem szólt. Talán nem volt ereje, nem tudom, de teljesen összezavarodtam. Vajon akkor már tudta, hogy testvérek vagyunk? Lehet, hogy végig tudta? Akárhogy is van, miatta nem ismerhetem meg az igazi testvéremet. Hatalmas fájdalom és csalódás volt ez nekem. Vajon túl tudnék ezen lépni?
- Biztos benne, hogy ő volt? - szipogtam és Antoniora néztem.
Bólintott és megvetően nézett Nick-re. Elővett egy pisztolyt a zsebéből, majd Nick mellé lépett. A fejéhez tartotta a fegyvert, én pedig azt hittem, hogy összeesek. Mindenem remegni kezdett és szám elé kaptam a kezem, majd még jobban zokogni kezdtem, miközben hátráltam tőlük pár lépést. Valamit tennem kell. Hogy élném túl, ha előttem lőné le a szerelmemet?
- Kérem. - suttogtam könyörgően, abban sem voltam biztos, hogy hallotta.
Nick a szemeimbe nézett, majd lehunyta a szemeit. Nem hittem el, hogy így beletörődik a dologba? Már hangosan zokogtam és kíváncsi voltam, ha megpróbálnám megállítani az apámat, hallgatna rám? Érdekelné? Egyáltalán el lehet ezt várni olyantól, akinek megölték a gyerekét?

K E V I N

Gyorsan száguldottam végig a városon úticélom felé. Joe, Nick és Sarah sem volt kapcsolható, mikor hívtam őket. Szinte azonnal tudtam, hogy mi lehet a háttérben és most rögtön hittem is megérzéseimnek. Nem kockáztathatok, ha a testvéreim életéről van szó. Cikáztam az autók között és idegesen doboltam a kormányon, amiért nem tudtam gyorsabban haladni. Ideges voltam és legszívesebben az összes embert eltűntettem volna akkor, aki feltartott akár egy pillanatra is. Ebben az esetben minden egyes másodperc számított. A városból kiértem, majd a jól ismert mellékút felé vettem az irányt, ahonnan már hamar odaértem és ezért hihetetlen hálás voltam.
- Mr. Jonas. - biccentett az őr, amit viszonoztam, majd besiettem az épületbe.
Elhagyatottnak tűnt és ez is volt a lényeg. Senki ne gondolja, hogy bármi vagy bárki van itt. Fákkal volt körbevéve az öreg épület, úgyhogy szinte csak az találta meg, aki kifejezetten ezt kereste.
Benyitottam a kis helyiségbe, ami otthonosan be volt rendezve és az előttem ülő fiúra néztem.
- Kevin? Minek köszönhetem a látogatást? - lepődött meg.
- Jelenésed van, Ademaro. - feleltem feszülten.
Kíváncsian fürkészte az arcomat és próbálta leolvasni róla az érzelmeket. Felállt és mellém sétált.
- Baj van, igaz?
- Mondhatjuk. - bólintottam és levettem a pulóverét a fogasról és felédobtam, hogy öltözzön.
Nem akartam feleslegesen pazarolni az időt, mert féltem, hogy akkor már késő lesz.
- Hova megyünk? - bújt bele felsőjébe.
- Antoniohoz.
Lefagyott arccal nézett rám, a szeme pedig megtelt félelemmel. Nem tudta titkolni, túl egyértelmű volt. A legtöbb ember így reagált Antonio Moretti nevére, aki kicsit is tisztában volt vele, hogy kiről van szó. Én is tartottam tőle, de azt tudni kellett róla, hogy nem árt olyannak, aki nem tesz neki keresztbe. Az egyik nagy elve volt, hogy ártatlan embert nem bánt. Azt viszont nem tudtam, hogy Ademaro miért tart tőle ennyire. Nagyon nagy bűnt kellett elkövetnie, ha neki ártani akar. Nick segített neki elbújni, amibe később engem is beavatott, amivel elég nagy kockázatot vállaltunk, mert ha Moretti megtudja, akkor valószínűleg minket is minden zokszó nélkül megajándékoz egy belépővel a túlvilágra.
Ademaro a hajába túrt és fel-alá kezdett járkálni.
- Nem. - motyogta, de így is meghallottam.
Közel léptem hozzá és megragadtam a ruhájánál fogva.
- Ha miattad meghal bármelyik testvérem, akkor biztos lehetsz benne, hogy én foglak megölni. - sziszegtem az arcába dühösen.
A levegőjét visszatartva nézett rám és láttam rajta, hogy most tőlem is megijedt.
- Sosem fog nekem megbocsátani. - remegett a hangja.
- Azt hiszi, hogy Nick megölt téged.
Láttam, hogy meglepődött és járni kezdett az agya. Nagyot sóhajtott, majd bólintott. Elengedtem, ő pedig kicsit megigazgatta magán a pulóvert.
- Rendben. - erősített meg szóban is. - Akkor látogassuk meg az apámat.