⓵ | Nem az, akinek látszik ✓

[12. rész]

Fejemet dörzsöltem, ami reggel óta kegyetlenül fájt. Kávémat magamhoz vettem, majd belekortyoltam és reménykedtem, hogy segíteni fog helyzetemen.
- Figyelsz rám, Sarah? - hallottam meg hirtelen Nicole hangját.
A lánnyal az irodában lettünk jóba és rendszeresen együtt töltjük az ebédszünetet. Szüntelenül áradozik főnökömről, amit én utóbbi találkozásunk óta még annyira sem fogadok jól, mint előtte.
- Figyelek, persze. - nyugtattam meg egy aprócska füllentéssel.
Igazából fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélt.
- Akkor eljössz? - nézett rám nagy, kék szemeivel.
Nem tudtam mit feleljek, tekintve, hogy lemaradtam teljesen arról, amiről beszélt.
- Most jut eszembe... nem leszel itthon. - kenődött el hirtelen, így kissé megkönnyebbültem, hogy nem kellett bevallanom, hogy valóban nem figyeltem mondandójára, ami miatt szégyelltem is magam.
- De utána csinálunk mindenképp közös programot. - mosolyogtam rá, mire elvigyorodott.
- Bepótoljuk a most elmaradó bulit.
Bólintottam, jelezve, hogy benne vagyok a dologban, mégha nem is igazán vagyok az a bulizós ember. Azt mondjuk, nem tudtam, hogy milyen buli lesz, ami ennyire fontos neki, de nem mertem rákérdezni, mivel valószínűleg az előbb elmondta...
Tovább beszélgettünk, ecsetelte a legfrissebb pletykákat és finoman faggatott Nick-ről is. Valóban igazán tetszett neki és többször célzott már rá, hogy szívesén látná az ágyában is párszor.
- Tudtommal nincs senkije. - mondtam a lánynak, miután rákérdezett a dologra.
Ő széles mosollyal fogadta az információt, mire én csak nevetve megráztam a fejem.

Az ebédszünet után visszatértem a munkához és örültem, hogy főnökömnek nyugodt napja van és nem kell vele túl sokat kontaktolnom. Pár iratot át rendeztem a saját kényelmem miatt, mert teljesen logikátlanul voltak rendszerezve.
A gépemhez lépve gyorsan átfutottam szememmel az e-maileket, de fontos levél híján rövid időn belül ki is léptem. Megnyitottam a naptárat és beírtam magamnak a 2 szabadnapot. Nick sorára pillantottam, aki szintén szabad lesz azokon a napokon.
Szóval ezért engedett el azonnal, mikor rákérdeztem...
A dátumot nézve eszembe jutott, hogy milyen jó lesz látni a családomat. Miután beszéltem anyámmal telefonon és kifejtette, hogy mennyire örül már most a látogatásomnak, hamar felvidultam én is jobban, mikor mondta, hogy a bátyám, Austin is otthon lesz akkor. Őt már elég rég láttam - még régebben, mint anyáékat - így azonnal fülig ért a szám a hír hallatán.
Ő az orvosira ment, ahogy azt apám elképzelte, így ebből a szempontból ő nem okozott neki csalódást, velem ellentétben... Jamesszel akkor már együtt voltunk, aki sikeresen lebeszélt arról, hogy sebész legyek. Hallom apám hangját, ahogyan mondja, hogy "Még most sem késő elkezdeni, kislányom". Azt gondolná az ember, hogy a mai világban már annyira nem akarják a szülők egy adott pályára terelni a gyerekeiket, de ez sajnos hatalmas tévedés. Igazából igen, lettem volna sebész, de nem tudtam annyira az egyetemre koncentrálni, mert lefoglalt a Jamesszel közös életem tervezése.
Fáradtan pillantottam gondolatmenetem után az órára és boldogan konstatáltam, hogy hamarosan indulhatok haza.
- Sarah. - lépett be főnököm a maga tökéletességével az irodámba.
Ajkamba haraptam és egy percre lepillantottam kezeimre és megigazítottam órámat a csuklómon.
- Igen? - néztem fel rá, egy elég béna és nem teljesen őszinte mosolyt az arcomra erőltetve.
- Én hazamegyek. Ha bárki keresne, kérlek mondd meg neki, hogy hétfőig nem vagyok elérhető.
Magamban azonnal hálálkodni kezdtem, hogy nekem sem kell ebben a pár napban már látnom.
- Rendben. - feleltem neki tömören egy bólintás kíséretében.
Ő egy kicsit fixírozta arcomat, amire én csak megforgattam a szemeimet.
- Szeretne még valamit, Mr. Jonas? - váltottam angyali hangnemre és ismét rámosolyogtam.
- Mást nem. - mosolyodott el ő is, bár inkább csak szájhúzás volt. - Akkor majd szombaton. - kacsintott rám és már ki is suhant az irodámból.
- De jó lesz... - morogtam magam elé, majd kissé megnyúlt arcom, mikor tudatosult bennem, hogy mit mondott.
Szombaton?!

• ● ● •

Utolsó holmiaimat összepakoltam és behúztam bőröndöm cipzárját. Csípőre tettem kezeimet, közben pedig azon gondolkodtam, hogy vajon mire lesz még szükségem. Tudni kell rólam, hogy mindig elfelejtek valamit berakni, mikor utazom. bármit képes vagyok itthon hagyni, még azt is, ami alap dolog...Akár a telefonom töltője, fogkefe, pizsama... Pótolhatóak igazából, de akkor sem tudom felfogni, hogy hogyan vagyok képes rá, hogy elfelejtem...
Leültem a gépem elé és még egyszer rápillantottam a járatra, hogy valóban akkor indul e, amire emlékeztem és hogy nincs e bármi változás. Szerencsére mindent rendben találtam, így nyugodtan indultam el fürdeni és lefeküdni.
Másnap meglepően kipihentnek éreztem magam, mikor felébredtem és vártam már, hogy indulhassak. Pár óra választott csak el attól, hogy újra lássam a családomat és hogy kicsit kikapcsoljam az agyam és elvonatkoztassak a munkától és Nicktől.

5 órával később már a kijárat felé haladtam és örültem, hogy végre leszálltam a repülőről. Változó volt a repüléshez való viszonyom. Volt, amikor jó volt, máskor pedig szabályosan rosszul voltam tőle. Most az utóbbit éreztem.
A bőröndömért indultam, ahol már tolongtak az előttem érkező emberek, így kicsit messzebbről figyeltem bőröndöm érkezését. Reménykedtem benne, hogy kiszúrom rajta a piros táblácskát, amin az adataim vannak. Gond volt, hogy a bőröndöm sima fekete színű, amiből nyilván van vagy 100 darab a szalagon. Kifigyeltem egyet, ami az enyémre hasonlított, így sűrű bocsánatkérések és nagyon halk szitkozódások közepette odavergődtem érte és amilyen gyorsan csak tudtam, magamhoz ráncigáltam és már indultam is vele a kijárat felé.
Kilépve az ajtón szerencsére nagyon jó napsütés és kellemes idő fogadott. Bátyám lazán a kocsijának dőlve várt, amit megmosolyogtam, majd kicsit megszaporáztam lépteimet, hogy hamarabb odaérjek elé.
- TinTin! - kiáltottam és intettem neki.
Ő felnevetett, majd kitárta karjait, hogy magához szorítson.
- Legalább az utcán ne hívj így... - morogta a fülembe, de én csak nevettem rajta.
Segített berakni a táskámat a csomagtartóba, majd beültünk a kocsiba. A rádió halkan szólt, az aktuális slágereket ontotta magából a hangszóró. Mosolyodva néztem az utat és a mellettünk elhaladó autókat és embereket. Jó volt újra itt lenni és alig vártam, hogy végre hazaérjünk.