A Roxfort Réme (Harry Potter ff.)

Nyolcadik fejezet - A jóslat

Piton hiába próbált hangtalan maradni, félő volt, hogy még a Roxfort falain kívül is meghallják, ahogy levegőért kapkod. A szívverése nem akart csillapodni, sőt a pince felé közeledve, ha lehetséges, még jobban felgyorsult. Érezte, hogy valaki ott van. Legszívesebben elátkozta volna, bárki is legyen az.

Lily próbált észrevétlen maradni, amikor zihálást hallott a lépcső felől. Fülelni kezdett, de ennyiből nem tudta kikövetkeztetni, hogy ki lehet az. Egyre közelebbről jött a léptek hangja. Összevonta a szemöldökét, és a kíváncsisága győzött. Kilépett a fal takarásából. Az álla a földön landolt, amikor Pitont látta meg nehezen lélegezve, könyörgő tekintettel és fájdalmas arckifejezéssel. Összeszorult a szíve.

- Nem!

Már épp megindult felé, amikor ez a kiáltás megállította.

- Veled meg...

- Nem! Ne... gyere... a közelembe. Tűnj innen!

- Dehogy tűnök! - csattant fel a lány is. - Az kéne még! Na, most szépen bekísérlek a szobádba...

- Ha közelebb jössz, darabokra átkozlak - a hangja halk volt, de annál fenyegetőbb.

- Azt mernéd megtenni... - Lily már nyúlt is Piton karjához, hogy felsegítse, de ezúttal a férfi dühtől izzó ónix szeme állította meg a mozdulatban.

- Azt mondtam, hogy takarodj innen. MOST! - ordította, és kivételesen örült, hogy roxmortsi hétvége van, aminek hála nincs gyerek, aki a kastélyban maradt volna.

- Nem.

- Merlin szent szakállára, tűnj már el innen! Miért vagy ott mindenütt?! Senki nem kérte, hogy segíts, ahogyan azt se, hogy azon a bizonyos éjszakán te itt megjelenj! Minden annyira, de annyira szép volt az okostojás és tudálékos Ms. Mindenkitmegmentek Salmander nélkül! Takarodj vissza oda, ahonnan jöttél! - A hangja már-már lehetetlenül keserű volt. Lily-nek a szeme se rebbent, hanem időközben összeszedte erejét, és talpra állította a tanárt.

- Nem érdekel, amit mondasz. Téged ugyanis senki nem kötelezett arra, hogy beengedj azon a bizonyos éjszakán. Azt hiszed, nem tudom, hogy halálfaló vagy? Hogy kémkedsz a Rendnek és Voldemortnak egyaránt? - Az utolsó két kérdést már alig hallhatóan ejtette ki, hiába nem volt senki, aki meghallhatta volna őket. - Nem vagyok hülye, Piton. Én is észreveszek dolgokat.

- Akkor meg miért nem hagysz itt meghalni? - kérdezte suttogva a férfi. Lily felvonta a szemöldökét.

- Már miért tenném?

- Mert halálfaló vagyok. Voldemort követője. A Rend, Albus, sőt a varázslóvilág ellensége. Mi kell még, hogy ellenszenves legyek neked?

- Ettől nem leszel ellenszenves, Piton. Tudom, hogy miért csinálod.

- Tudod? - A tanár kiszáradt torokkal nyelt egyet. Ha Salmander tudja...

Lily olyan hirtelen ült fel az ágyán, hogy a lendülettől a földön találta magát.

- Mi a franc... - motyogta a fejét fogva. Olyan valóságos volt az álom, mert álom volt, ezt már tudta, de mégis... Mintha megtörtént volna. Egy másik életben. Mintha megtörténhetne a jövőben. A fejében zúgó gondolatokkal húzta ki a függönyt, elmosolyodott a gyenge napsütés láttán, ami a gyönyörű hófedte tájat vonta be fényével. Nem tudott azonban szabadulni a nyugtalanító gondolattól, hogy valami történt a férfivel. Gyorsan rendbeszedte magát, magára kapott egy vastag, kötött téli ruhát, és kis vívódás után úgy döntött, hogy megnézi kollégáját. Csak annyit akart tudni, hogy rendben van, és az álom tényleg csak álom volt.