A Roxfort Réme (Harry Potter ff.)

Kilencedik fejezet - Az idő repül

Eltelt a két év. Nem repült el, nem vánszorgott az idő. Eltelt.

Lily Salmander kellőképp beilleszkedett a Roxfortba, a tanári karba és a gyerekek szívébe. A szünetről visszatért diákok izgalommal csillogó tekintettel ültek be az első Sötét Varázslatok Kivédése órára, és bizony nem kellett csalódniuk. Tanárnőjük szívét-lelkét beletette az órákba, élvezettel és sikerrel tanította őket, amit a gyerekek elmondhatatlan örömmel értékeltek. Szerették a professzort, kiemelkedőek voltak az eredményeik. Jutalmat kaptak a jó teljesítményért, büntetést a rosszért, és meglepő módon a Mardekárosok is nagyon szerették ezeket az alkalmakat. A harmadikos osztályok mindkét évben sikeresen vizsgáztak le a tárgyból, büszkén feszítettek az eredményhirdetéskor. Lily pedig náluk is büszkébben figyelte őket.

A bájitaltan órák a megszokott rendben mentek tovább. A diákok továbbra is behúzott nyakkal, félve léptek be a tanterembe, professzoruk továbbra is gúnyos mosollyal mérte őket végig, egy-egy beszólással "motiválva" őket munkájukban, a Griffendél pedig továbbra is sok ponttól esett el minden alkalommal.

De eltelt a két év, ami Perselus Piton számára kínkeserves várakozásnak ígérkezett, de végtére is túlélte, méghozzá ép ésszel és kevesebb gyűlölettel viseltetve a világ iránt.

Nem lettek ugyan legjobb barátok Lily Salmanderrel, akit továbbra sem szólított a keresztnevén, ellenben nem voltak ellenségek sem. Az ominózus álom és bájitalbaleset után ugyan két hétig nem voltak hajlandóak egymáshoz szólni, de Perselus megenyhült kolléganője felé. Ami igen nagy szó esetében. Nem voltak barátok, és kedvenc időtöltésük a vitatkozás volt, azonban már nem vesztették el a fejüket, ha beszélgetniük kellett egymással.

Így volt ez 1991 nyarának végén is, amikor az új tanév közeledtével esedékes volt megtartani a tanári gyűlést, ahol mindent megbeszéltek a következő évre vonatkozóan. Albus Dumbledore méltóságteljesen ült le a székébe, szemében azonban ott csillogott az örök életöröm, amivel körbenézett a tanárokon.

Lily Perselus mellett ült, és egy pennával babrált, várva, hogy mindenki megérkezzen. Kollégája egy bájitalokról szóló szaklapot olvasgatott nagy érdeklődéssel.

- Amortentia - mondta Lily, felé sem nézve. Piton egyik szemöldökét felhúzva elgondolkodott.

- Veritaserum - felelte. Egyik kedvenc időtöltésük volt a szaklap utolsó oldalán lévő "verseny" eredményét megtippelni. Minden számban az olvasók szavazhattak, hogy szerintük a megadott kettő közül melyik a leghasznosabb bájital. A férfi szemét forgatva horkant fel, Lily pedig vigyorogva konstatálta, hogy nyert a tippje. - Mégis miért hasznosabb egy szerelmi bájital egy olyan főzetnél, amit kifejezetten a Minisztériumban szoktak legfőképp használni? Pont azért, mert hasznos - emelte ki értetlenül. - Nagy fölénnyel nyert az Amortentia.

- Ha tudnád, egyesek mit meg nem tennének azért, hogy akár csak az illatát érezzék annak, akihez vonzódnak... - ecsetelte Lily. - Ez persze nem azt jelenti, hogy egyetértek a szavazókkal. A Veritaserum ezerszer hasznosabb.

- Na ugye - biccentett Piton egyetértően. - Amúgy is beteges, amit az a főzet kiválthat az emberből. Megszállottat csinál belőled - fintorgott. Lily kuncogni kezdett a férfi reakcióján.

- Belegondolni is rossz. Mintha a józan eszedet venné el a bájital.

- Tapasztalat, Salmander? - kérdezte gúnyos mosollyal Perselus. Lily elszörnyedve nézett rá, mire a férfi is felé fordult. Nem tehetett arról, hogy akarata ellenére veszett el a felemás szemekben. Annak tudta be a dolgot, hogy túl különleges volt ahhoz a szürke-zöld szem párosítás, hogy ne vesszen bele a tekintetbe.