Trex

Kilenc

- Gyere. Nem érünk rá egész nap. - Mogorván maga után intett. Rosszul éreztem magam amiért ezt mondtam neki. Igaza volt. Negyed annyira sem olyan, mint azaz ember. Bűntudatom támadt és próbáltam elnyomni, arra gondolván, hogy majd megbékél, de ahogy teltek a percek és mögötte kullogtam, mint egy elárvult kiskutya, egyre nagyobb lett. Vállai feszesek voltak.
- Sajnálom. - Megtorpant. Nem fordult felém, de vallai kicsit ellazultak. Egy nagy sóhaj kíséretében hátra pillantott a válla fölött.
- Nem haragszom. Rád nem tudnék. Ahhoz túl aranyos vagy és esetlen. - Aucs, de ezt megérdemeltem.
- Azt hiszem kvittek vagyunk. - Vigyorogva mellé sétáltam és egymás mellett meneteltünk tovább. Az utcák szinte teljesen kihaltak. Ezen a szakaszon Trex-ek laktak és minden sokkal nyugodtabb volt a hétköznapokon is.
- Hová tűnt mindenki? - Csodálkozva néztem körbe.
- Itt a harcosok laknak és családjaik.
- Ó. Akkor te is itt élsz?
- Az ott az én lakásom. - Pont a fejünk fölé bökött ujjával. Egyenesen a harmadik emelet felé.
- Apropó harcosok. Mikor akartad elmondani, hogy apád a százados? - Megilletődve sütöttem le szemeimet.
- Mert én sem tudtam. Négy éve egy bevetésre hívták és azóta sem hallottam felőle. De ezekszerint nem is volt olyan messze. - Végére elhalkultam. Magam sem tudom mit gondoljak. Részben örültem, hogy értünk jött és nem felejtett el minket, viszont... hol volt idáig?
- Értem. Akkor te félig...
- Nem teljesen. Csupán néhány szervem olyan, mint a tiétek. Apu semmit sem mesélt el magáról. Hiába éltem vele évekig, szinte semmit sem tudok rólatok. Próbált ember módjára viselkedni és egyedül az irodájában elvégezni a szükséges Trex-es dolgokat. Nem akarta,hogy kicikizzenek a suliban. Tudod, a lázadók gyermekei is járnak iskolába és ott is úgy viselkednek, ahogy általában szüleik. Az erőszakot leszámítva. Így általában anyu jött értem és nem túl sok közös családi programot csináltunk hármasban máshol. Leginkább otthon.
- Ó, értem. Akkor te szerencsés vagy a külsőd illetően. Be tudtál olvadni közéjük.

- Messze van még? - Lábaim sajogtak és a karom is egyre nagyobb volt.
- Már nem. Bírod még? - Némi aggodalommal hajolt felém.
- Persze. - Valójában minden egyes lépésért megküzdöttem.
- Borzalmasan Hazudsz. - Lemondóan megcsóválta fejét és lehajolt hozzám.
- Gyere. - Egy könnyed mozdulattal felkapott és gyorsabb tempóra kapcsolt. - Olyan lassú vagy. - Morogta a bajsza alatt. Apropó, nekik nincs. Vagyis hajuk van, de más szőrzet tudtommal nincs. Ulrich kopasz volt fekete bőr váltotta fém arcát. Na nem olyan, mint a miénk, hanem olyan latex szerű.
- Hát bocs. Akkor menj egyedül. - Karba fontam a kezeimet és tüntenőlegesen elfordultam.
- Ne duzzogj. Tudod hogy értettem. - Orrával megbökte a halantékomat.
- Na persze. - Ciccegtem.
- Mindjárt ott vagyunk. Már látom a kórház tetejét.
- Remek. - Egyáltalán nem repestem az örömtől, hogy újra magamra hagy.
- Diana, ígérd meg nekem, hogy nem jössz utánam. Veszélyes egyedül és nem vagy egészséges sem. Nem akarok miattad is aggódni. Bármit is hallasz, a fenekeden maradsz. - Szinte könyörgött.
- Rendben. Ha ez ennyire fontos neked, akkor maradok. De neked meg kell ígérned, hogy vissza jössz. Világos? Nem halhatsz meg. Nem adok rá engedélyt. - Mosolyogva bólintott.
- Értettem főnökasszony. - Viccesen szalutált nekem. - Különben is, a főnökasszony tartozik nekem.
- Ugyan miért?
- Amiért többször is megmentettem a hátsódat.
- Szállj le a fenekemről.
- Ó, Bébi még ott sem vagyok. Azt majd később. - Kacéran kacsintott, amitől rettentő zavarba hozott.
- Mivel tudom le a tartozásom? - Nagyon remélem nem takarítani kell nála.
- Titok. - Csibészesen kacsintott, mitől kissé melegem lett.
- Hm. Szóval mindenképp igent kell mondanom. Ám legyen. Mondd el, kérlek. - Titkon majd kiugrottam a bőrömből.
- Titok. Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Biztos csinos leszel vénasszonyként is, de egyelőre a fiatal verziódat szeretném élvezni. - Közelebb hajolt, mintha államtitkot osztana meg velem.
- Tévedés. Lassabban öregszem. - Megpaskoltam arcát.
Sötét volt, mire elértük a bejáratot.