Trex

Tizenegy

Suttogó hangok vettek körül és először azt sem tudtam hol vagyok. Majd ismerős bariton csapta meg a fülem, mire úgy ültem fel, mint a puskagolyó. És ott volt. Először el sem akartam hinni. Megdörzsöltem a szemem és kicsit megpofozgattam magam, de ezután is ott ült.
- Itt vagy. - Súgtam. Vigyorogva bólintott és kitátta felém karjait. Azonnal bele ugrottam és úgy öleltem, mintha ezer éve nem láttam volna.
- Igen, drágám, mi is it vagyunk. Semmi bajunk. - Apa hangja szakította félbe az érzelgősségemet. Lemásztam Ulrich öléből és a szüleimet is szorosan magamhoz vontam.
- Hálistennek. Hol voltatok ilyen sokáig? - Mosolyogva egymásra nézték és arrébb álltak.
- Volt egy kis dolgunk. Diana, Ő itt a húgod, Daphne. - Anya átkarolta a négyéves kislány vállát és magához ölelte. Letérdeltem elé és megfogtam kicsi kezeit.
- Üdv a családban, Daphne. - Félénken rám pillantott és elsomolyodott.
- Szia. - Mosolya foghíjas vigyorrá alakult. Sokkal jobb színben volt, mint mikor megtaláltuk. Bár még mindig kórosan sovány kis teste, de szemeiben már az élet csillogott.
- Beszélhetnénk? - Anya Jelentőségteljesen nézett le rám. Apa felvette a kislányt és csokit ígérve neki, kivonultak a szobából.
- Baj van? - Aggodalmakat ráncoltam a homlokom.
- Nincs. Most már nincs. Daphne súlyosan sovány, ami a volt szülei gondatlanságából fakad. Napokig nem kapott enni és mikor mi adtunk neki, először nem merte elfogadni. Sok idő kell neki, míg teljesen felenged és vissza nyeri erejét. Segítesz?
- Naná. Ő most már a húgom. De ha nem is lenne az, sem hagynám őt magára.
- Köszönöm. Most megyünk. Még néhány vizsgálat vár rá és aztán haza vihetjük. - Anya megölelt, én pedig mélyen beszívtam kellemes gyümölcsös illatát.
- De hova? A lakásunk oda lett. - Ulrich és anya egymásra néztek. Volt valami a szemükben, ami nem kecsegtetett semmi jóval számomra.
- Erről majd beszélünk. Sziasztok. - És már el is tűnt.
- Ez mi volt? - Fordultam a Trex felé. Gondterhelten sóhajtott, majd a kezem után nyúlt. Finoman az ölébe ültetett és az egyik tincsemmel kezdett játszani.
- Ulrich. - Kértem.
- Szeretem amikor kimondod a nevem. Úgy hangzik, mintha a Világ ura lennék. - Szórakozottan felnevetett, de még mindig nem nézett fel rám.
- Miről beszélsz? Baj van? - Hangom remegett az elfojtott aggodalomtól és rémülettől.
- Diana... - Nem folytatta, mintha nem tudná mit is mondjon és, hogy hogyan. Vártam. - A lázadás olyan méreteket öltött, hogy sehol sem biztonságos ezen a bolygón.
- Akkor el kell innen mennünk? De hová? - Bevallom, nem okozott gondot elhagyni a Földet.
- Mi nem. Csak te, anyád és Daphne. A Trex-re mentek. Ott fog várni titeket a nővérem és a családja. - Az első könnycseppek máris marni kezdték a szemgolyóm.
- Nélküled és apa nélkül nem megyek sehova. - Biztos nem hagyom őket itt.
- Diana, nem maradhatsz. Nem tudunk rád is figyelni és a többieket is védeni. Túl kockázatos. - Kezei közé fogta arcomat.
- Nem kell rám figyelni. Meg tudom magam védeni. - Elképzelni sem tudtam már nélkülük az életem. Ez a négy nap maga volt a pokol számomra és azt kéri, hogy kitudja mennyi időre hagyjam itt őket? Hát nem.
- Ez elég bátor kijelentés volt egy olyan embertől, aki a nyakamban sem tud rendesen megkapaszkodni. - Cukkolt, és próbálta elviccelni a helyzetet, de nekem nem volt nevethetnékem. Úgy éreztem kicsúszik alólam a talaj és mindent elvesztek amit eddig a magaménak tudhatok. Mégis, igaza volt. Nem sodorhattam veszélybe őket, annak ellenére sem, hogy az agyam megállás nélkül kattogott egy jó terven.
- Mikor kell indulni? - Halk voltam, de még így is összerezzent.
- Amint lehet. Ha minden rendben veled és Daphne-val akkor már ma este. - Megsemmisülten ültem az ölében.
- Ilyen hamar? De én...
- Sajnálom, Diana, de nincs más választásunk.