Trex

Tizennégy

Négy nap telt el. Azalatt fejben folyamatosan számoltam a napokat amik eltelhettek a Földön. Ott tizennégyszer jött fel a nap.
Az ötödik nap reggelén valami furcsát éreztem. Mintha valami nem lenne rendben. Ezt már csak abból is leszűrtem, hogy Carsten úgy rontott be a szobámba, mint egy dühös bika csorda. Mellesleg a köszönésen Kívül semmit sem beszéltem vele. Fogmosas közben ért a parádé.
- Öltözz, gyorsan. Nincs sok időnk. Útközben mindent elmagyarázok, rendben? Ulrich-nak szüksége van ránk. - Nem is volt több kérdésem. Gyorsan kiöblítettem a szám, felkötöttem a hajam és a pizsamámra felkaptam egy meleg kabátot és egy cipőt a lábamra.
- Mehetünk. - Elismerően végig nézett rajtam, majd az erkély felé fordult.
- Most ki kell másznunk. Amra és anyád nem tuhatja meg, hogy mire készülünk. - Átvetette lábát a korláton és egyszerűen kiugrott. Hahh, jó neki. Én ilyen magasságból tuti meghalok.
- Ugorj. Elkaplak. - Izzadt tenyeremet a kabátomba töröltem és mielőtt jött volna az a tipikus pánik hullám, elrugaszkodtam. Összeszorított szemmel vártam a földcsókot, de ehelyett kemény karokban landoltam.
- Megvagy. - Csodálkozva pattantak ki a szemeim és körbe néztem. Aztán fel. Nem vagyok normális.
Carsten tekintetét végig magamon éreztem.
- Mehetünk?
- Igen, de előtte tegyél le.
- Ó, bocsi.
- Most már igazán elmondhatnád mi ez az egész.
- Csak nem itt. Gyere, siessünk, a bázis nincs messze. - Átugrott a szomszédos telket elválasztó kerítésen.
- Van ám kapu is. - Morogtam.
- Kamera van ott is. Na ne nyafogj, mássz át. - Felkapaszkodtam a lezerkerítés egyik oszlopára és nagy nehezen felhúztam magam. Uhh igaza van Ulrich-nak. Egy fogpiszkáló is izmosabb nálam. Átlendültem a tetején, aztán kecsesen pofára is estem. Prüszkölve keltem fel a sáros pocsojából, ami még most sem fagyott be. Remek.
- Egy szót se! - Mutattam rá. Visszafolytott nevetéssel várta, hogy kihámozzam magam a ragacsos trutyiból.
- Most merre?
- Erre. - Mutatta az utat és végig mögötte mentem.
Néhány utcával arrébb egy átlagos, legalábbis ami ennek a népnek átlagos, családi házhoz értünk. A bejárat helyett egy kerti raktárhoz vezetett. Megtorpantam. Remélem nem itt akar kinyírni engem.
- Gyere már, nincs most erre időnk.- Behúzott a sötétbe. A padló mozogni kezdett alattunk és süllyedni. Kapaszkodó híján Carsten karjaiba vájtam tövig rágott körmeimet. Ahogy egyre lejjebb haladtunk, egyre több fény szűrődött hozzánk. A fém rácsokon keresztül elkepesztő látvány tárult elém. Egy űrhajó hangár tele mindenféle eszközzel. Zökkenve helyre került a felvonó és mi kiléptünk. Trex katonák sürögtek és rohantak mindenféle. Teljes készültségben voltak. Számomra idegen nyelven utasításokat kiáltottak egymásnak.
- Mi ez az egész? - Türelmetlen voltam és aggódtam. Egy fém asztal mellett álltunk meg, ami tele volt tervrajzokkal és furcsa kütyükkel.
- A Földön tőlünk származó eszközöket vetnek be az emberek a Trex harcosok ellen. Így fölénybe kerülhetnek, ami a bolygótok végét is jelentheti. - Megállt bennem az ütő.
- Apa és Ulrich. - Motyogtam.
- Igen. Tőlük kaptunk segélyhívó jeleket és szükségünk van a segítségedre. Mi még sosem jártunk a bolygón és a Trex eszközök torzítják a jelet. Így csak nagyjából tudjuk bemérni őket. Te tudod merre lehetnek. - Nagyot nyeltem. Kalandot akartam és segíteni nekik, most tessék. Itt van. Nem ezt akartam? Akkor miért rezeltem be ennyire? Gyerünk, Diana, ne legyél nyuszi!
- Rendben. Hogy jutunk el?
- Szuper. Hát hajóval, de előtte... - Matatott valamit a háta mögött és egy apró háromszög alakú kis fém tárgyat húzott elő.
- Ez egy páncél. Te is kapsz egyet, mert ha ott hagyod a fogad, a bátyám biztos ki fog nyírni.
- Érdekes. És hogy működik?
- Ez az ami kissé macerás. Lezsugorítjuk és egy tűvel a véráramba juttatjuk. Onnan eljut a szívhez és ha befogadja, összeolvad vele. Ez kicsit fájdalmas lehet és legfeljebb 6 percet vesz igénybe. Egyszerűbb lenne ha legalább egy részed tőlünk származna de...
- A szívem... a szívem Trex. Apám a százados. - Megnémult. Kinyitotta majd becsukta a száját.
- Ó, ez mindent megváltoztat. Ha a szíved... - Papírokat szedett elő és számolt valamit. - Oké, Diana, akkor vedd le a kabátodat. Van a pizsama alatt még valami? - Megráztam a fejem  és lehámoztam magamról a vastag pufajkát.
- Ó, nos akkor tessék ezt tekerd magadra. - Egy guriga fásli szerűt nyomott a kezembe, csak ez olyan anyagból volt, mint Ulrich bőre. Egy búra ereszkedett rám ami teljesen üvegből volt, de mikor megmozdultam, az homályos lett. Csupán árnyékokat láttam. Lekaptam a felsőm és magamra tekertem azt a valamit. Furcsa érzés volt, mintha nem lenne ott semmi, de mégis tartotta valami az ikreket. Második bőrként simult a felső testemre.