17 év múlva...

Nagy Márk beszélgetései az anyjával

Gondoltam 20.születésnapom (ami amúgy szombaton volt, de mindegy😃) alkalmából megleplek titeket egy kis aprósággal, hamár megint jó időre eltűntem. Na ezzel a felvezetéssel az utcsó fejezethez pedig kicsit azért be is mutathatom hogy kedvenc Nagy Márkunk, hogy élte meg ezt az érzelmi hullámvasútat. Meg kicsit mindenkit felfrissít arról mi is történt eddig.
Amúgy egyébként fingom sincs hogy milyenek a szülei, velük egyedül valami kanapé mögött bújkálós jelenetre emlékszem XD

– Olyan rég hallottam a hangod Márk! Azt ígérted többet hívsz minket! – volt az első, amit az anyja mondott a telefonba, mikor az első Pop/Rocksztár meghallgatás utáni estén a fia felhívta.

– Bocs anya, sok volt a dolgom – vetette oda neki félvállról a férfi, miközben az egyik szekrényben kutatott a konyhában. – A mai nap lezsibbasztotta az agyam. Olyan sok rémes hangú idiótát rég hallottam – panaszkodott.

– Igen-igen – jött az anyja helyeslő hangja a konyhapulton hagyott és kihangosított telefonból. – Soknak szörnyű a hangja, de az a fiú, az rendkívül tehetséges volt.

– Melyik anya? Ma vagy 100 fiút hallgattam meg, szóval pontosíts, ha lehet – szedte elő az egyik lábast végül.

– Jaj, te is tudod! Aki a számodat énekelte! – emlékeztette őt az anyja, mire Márk megfagyott egy percre és fintorra húzta a száját.

– Tehetséges? Hah, olyan a hangja mint egy óvisnak – vetette oda forgatva a szemeit. Még hogy az a srác tehetséges?!

– Márk, te most féltékeny vagy? – kérdezte vissza meglepetten az anyja, aki már ismerte milyen szokott lenni a fia.

– ÉN?! FÉLTÉKENY?! – csapta le sértődötten a lábast a pultra, a már feldarabolt zöldségek mellé. – Egyáltalán nem vagyok féltékeny valami random 17 éves srácra!

– Pedig én ezt veszem ki a hangodból – jelentette ki a nő a vonal végén. – Azért mentél, hogy segíts tehetségeket felkutatni, mint te. Most miért baj, ha... – de akkor a fia dühösen félbeszakította.

– Hogy mi a bajom? HOGY MI A BAJOM?! – kiáltotta. – Az a bajom, hogy mindenki előtt leégetett azzal, hogy háromszor olyan jól énekelte el a számomat, mint én valaha! És mindezek után van képe olyan szemtelenül vigyorogni!

– Jaj Márk! – nevetett fel az anyja hirtelen, teljesen meglepve a férfit. – Nyugalom, te is pontosan ilyen voltál akkoriban. Vagy emlékeztesselek a márkcsintásra?

– Anya, csak azt ne! – húzta el a száját Márk emlékezve milyen öntelt tuskó is volt akkoriban. Szörnyű. Szörnyű volt.

~~~

– Amikor apáddal láttuk a TV-ben, hogy a Levente lett a mentoráltad, vagy tíz percig nem bírtuk abbahagyni a nevetést! – mesélte vidáman Márk anyja, miközben a fia épp vásárolt a boltban.

– Kösz az együttérzést, anya – forgatta meg a férfi a szemeit, ahogy levette a lisztet a polcról.

– És az a kacsintás az elején... Olyan mintha csak téged láttunk volna, annyira hasonlít rád! – folytatta még mindig kuncogva.

– Agh, hányingerem van tőle. Amúgy senkit sem zavar hogy folyamatosan lemásol?!  – próbálta Márk is érvényesíteni álláspontját.

– Még csak tini. És mint gondolom te is emlékszel ebben a korszakban az önkeresés másokon keresztül nagy szerepet játszik. Inkább légy megtisztelve, hogy van valaki aki rád tekint, mint követendő példa – magyarázta el az anyja az álláspontját.