17 év múlva...

13.fejezet

Na, hol is hagytuk abba? Ah, a napló megkapásnál! Szóval miután megkaptam a naplómat és megoldódni látszódtak a dolgok, sok újdonság köszöntött az életembe. A szüleim végre megegyezérsre jutottak, így apám külön kérésére hétvégente nála vagyok. Ez először nyílván nem tetszett nekem. Tinédzser voltam, minden ellen lázadtam. Főleg azok a döntések ellen, amit a megkérdezésem nélkül hoztak, mint ez is.

– Nyilván szeretnék vele lenni, de hétvégente nála lakni? Ez még az egész dráma után nekem kicsit sok – próbáltam érvényesíteni az álláspontomat anyámnál, ahogy együtt vacsoráztunk az egyik este.

– Tudom, nem esik ez valami baromi jól, de ez van. Apád hajlandó gyermektartásit fizetni, amíg hétvégente átjársz hozzá – magyarázta anyám, mire be kellett látnom hogy igaza van. Nem mellesleg egy nő ellen nem nyerhetek vitát.

Bár nem mondta, de a pillantásából tudtam mit akarna még mondani. Mit akarna még kérni:

– Kérlek tedd meg értem. Hogy ne kelljen annyit melóznom.

– Rendben, rendben! – tartottam fel megadóan a kezeim, ahogy elindultam összepakolni a szobámba.

Így történt hát, hogy két röpke óra múlva ott álltam apám nappalijában, kellemetlenül körbepillantva a helyiségen, miközben anyám azt magyarázta neki hogy mire van szükségem, mit szeretek vagy éppen mit nem szeretek.

– És nincs éjszakai nutella, bármennyire is könyörög érte. Az orvos azt mondta még nem tenne jót neki – magyarázta neki nagy elánnal anyám, miközben én csak csalódottan megráztam a fejem, majd az előttem lévő kanapéra huppantam, mint aki jól végezte dolgát.

Már voltam itt, nem is egyszer, de ez az első alkalom, hogy ittalszok. Hogy itt vagyok, nem mint a mentoráltja, akit gitározni akar tanítani, hanem mint a fia. Mert ebben a feletébb idióta és abszurd világban én Nagy Márk vérszerinti fia vagyok. Amikor ebbe belegondolok, mindig úgy érzem, mintha egy Örkény drámában lennék. Márcsak az hiányozna, hogy egyszercsak a múltban találom magamat és élőben kellene végignéznem a szüleim románcát. Én akkor komolyan kiugranék az ablakon.

Ekkor egyébként nagyot sóhajtottam, miközben megigazítottam magamon a legalább két számmal nagyobb pólómat, amin az Iron Maiden felirat már félig megkopott. Az volt a kedvenc pólóm, annak ellenére, hogy életemben egy Iron Maiden számot nem hallottam. Csupán rohadt kényelmes és van rajta egy zombi. Nem mellesleg a két hónap kómában töltött időm alatt az eddig sem valami rövid hajam, jócskán megnőtt. Már a vállaimat súrolta, miközben ugyanolyan sötéten csillant meg a fényben, mint apámé. Magyarul jelenleg úgy néztem ki mint valami metálos annak ellenére, hogy az volt a legkevésbé kedvelt zenei műfajom.

– Na, akkor én léptem, két óra múlva meló – jelentette ki anyám, majd köddé vált, én meg kikerekedett szemekkel nézhettem utána. Anyám...

Szóval szépen megjött a kínos csend. Én apámra néztem, várva, hogy megszólaljon, apám meg rám, várva, hogy megszólaljak. Na, az nem történt meg. Így végül csak elégedetlenül nézett végig rajtam és a következőt jelentette ki:

– Mi van, anyád nem etet? – kérdezte, mire én értetlenül megemeltem a szemöldököm.

– Két hónapig szinte hullaként feküdtem a kórházban. Szóval a kórház nem etetett, de szerintem ezen senki sem csodálkozik. Az már csak hab a tortán, hogy anyám jogtalanul megvonja tőlem a nutellámat! – jelentettem ki durcásan összefonva a karjaim.

– Pedig beléd sürgősen kellene szénhidrát – értett velem egyet Márk bólogatva. – Meg egy hajvágás.

– Hé, szeretem a szexi hosszú hajam! – ellenkeztem azonnal. – Adri is szereti, mert így fonhatja – magyaráztam, hogy a barátnőm sem szeretné, ha egy hajvágás menne itt végbe.