Lassú víz

8. fejezet

8. fejezet

Emmett döbbenten ült az ágyán még percekkel Marshall távozása után is. Emésztette a történetet, fogalma sem volt, mennyit higgyen el belőle. Hajlott rá, hogy elfogadja Marshall meséjét, de akkor az exe miért mondta azt, hogy ő rángatta ki a vízből és élesztette újra? Nem, ez teljes képtelenség...

Hirtelen pattant fel. Írt Corey-nak, hogy késik, majd egy emelettel lejjebb indult. Felemelte a kezét, hogy kopogjon azon a bizonyos ajtón, amin hónapok óta nem lépett át. Vett pár mély lélegzetet, és befejezte a mozdulatot. Fél perc telt el, mire szembe találta magát az exével. Max meglepetten pislogott, valószínűleg nem számított rá.

– Régen láttalak. Hogyhogy megkerestél?

– Bemehetek? – kérdezte Emmett. – Tudni szeretnék valamit, amire csak te adhatod meg a választ. Pont egy évvel ezelőtti történet.

Max idegesen bólintott, majd elállt az útból. Emmett zakatoló szívvel ment beljebb, de megtorpant a szoba közepén, körbenézett, húzta az időt.

– Mondd csak! – noszogatta Max, aztán hosszasan felsóhajtott. – Ne haragudj, kiment a fejemből, hogy ma van az évforduló.

– Nem csodálom. Nagyon igyekeztél elfelejteni – morogta Emmett. Max felé fordult, egyenesen a szemébe nézett. – Nem te húztál ki a vízből és mentettél meg, igaz?

A fiút már az arca elárulta, mondania sem kellett volna semmit, Emmett anélkül is tudta.

– Nem. Sajnálom.

– Miért hazudtál?

Emmett maga is érzékelte, mennyire vibrál a düh a hangjában. Max elkapta a tekintetét, láthatóan szégyellte magát, de őt ez nem hatotta meg. Az igazat akarta végre, bármennyire is fájjon. Már ha ez lehetséges...

– Mert... teljesen bepánikoltam, érted? – felelte Max, és újra rápillantott, szinte bocsánatért könyörögve. – Nem elég, hogy elfutottam, de amikor végre vissza mertem menni, te ott voltál, nem lélegeztél... – A fiú elakadt, nehezére esett az emlékezés. Emmett nem sürgette, megvárta, míg összeszedi magát, pedig legszívesebben rákiabált volna, hogy igyekezzen. – Semmi másra sem tudtam gondolni, csak hogy halott vagy. Végül jött az a srác a semmiből, kiráncigált, és nekiállt lélegeztetni. Én meg csak álltam bambán, míg rám nem üvöltött, hogy hívjam a mentőket. Aztán megkért, hogy senkinek se említsem, hogy ott volt, és...

Max nem folytatta, fázósan összehúzta magát, megdörzsölte a karját. Emmett hirtelen nem tudta, melyik érzés az erősebb benne: a szánalom vagy a harag. Fel nem fogta, Max hogy lehet ennyire... gyáva és hülye egyszerre.

– Ugye nem esett le, hogy ő volt az egyik? – szegezte neki, mire a fiú szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.

– Jézusom! – nyögte ki sokkosan, Emmett pedig halkan felnevetett.

– Nem hittem, hogy az eddigieknél is jobban le tudsz szerepelni a szememben.

– Sajnálom.

– Én is – vágta rá Emmett, azzal köszönés nélkül kifordult a szobából. Meg sem állt, míg Corey-hoz nem ért, ott viszont azelőtt kapta el a sírógörcs, hogy köszönt volna. A fiú ijedten ölelte át, de csak ennyit kérdezett:

– Az évforduló miatt vagy van más is?

– Marshall... – suttogta Emmett, Corey pedig megfeszült.

– Bántott?

Emmett megrázta a fejét, de többet nem bírt mondani. Corey felhagyott a faggatásával, csitítóan simogatta a hátát, időt adott neki, hogy összeszedje magát. Nem ment könnyen.