Lassú víz

II. kötet 3. fejezet

– Bejöhetek?

– Persze – mosolygott rá Emmett a belépő Emilyre, és megpaskolta maga mellett a kanapét. Igazság szerint épp arra készült, hogy hazamenjen, de nem bánta, hogy a lány feltűnt. Mostanában elég keveset beszélgettek, főképp az ő hibájából.

– Hogy vagy?

– Jól, köszönöm – vágta rá Emmett, de abból, ahogy Emily ránézett, sejtette, hogy a lány nem fogja neki elhinni. Igaza lett.

– Látom, hogy valami gond van. Mind észrevettük. Tudok segíteni? – faggatta óvatosan a lány, mire Emmett egy pillanatra lehunyta a szemét, majd hátradőlt, a kanapé támlájára hajtva a fejét.

– Kicsit összegyűltek a dolgok – felelte, aztán gyorsan hozzátette: – Nincs miért aggódnod.

– Két éve ismerlek, te ok nélkül sosem készültél ki. Mi történt?

Emmett kerülte Emily tekintetét. Szívesen elmondta volna neki, annyira szüksége lett volna rá, hogy kiöntse a szívét, de nem tartotta jó ötletnek. Úgysem értené meg...

– Mostanában sokat veszekszünk Corey-val – hozakodott elő a féligazsággal, pedig túlságosan összefüggött a kettő, úgysem úszhatta meg, hogy ugyanoda kössenek ki.

– Miért? Azt hittem, jól megvagytok. Azt mondtad, szereted.

Emmett felsóhajtott. Nem hazudott, tényleg annyira akarta hinni, hogy így van... A fiú olyan sokat adott neki...

– Nem akarlak terhelni a magánéletemmel.

– Jaj, Emmett – mordult fel Emily, és megcsóválta a fejét. – Miért igyekszel lerázni? Tudod, hogy egymáshoz is fordulhatunk, ha szükséges.

Emmett farkasszemet nézett a lánnyal. Eljátszott a gondolattal, hogy él az ajánlatával, és nem tudott ellenállni a lehetőségnek.

– Van szabad időpontod? – mosolygott rá.

– Vedd úgy, hogy épp most. Bármi is az, kettőnk között marad.

Emmett egy árnyalatnyit közelebb hajolt. Amennyire belekezdett volna, annyira elment a bátorsága. Vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta.

– Van valaki más.

– Neked? – kérdezett rá Emily, mire Emmett bólintott. A lány érdeklődve várta a folytatást, aztán óvatosan noszogatni kezdte Emmettet. – Szakítani szeretnél vele és mással lenni?

Emmett rémülten rázta meg a fejét, aztán halkan felnevetett.

– Na, csak az kéne még – motyogta. – Ő az utolsó szalmaszál, aki életem baklövésétől visszatart.

– Miről beszélsz? – Emily értetlenül ráncolta a homlokát. – Kibe zúgtál bele?

Emmett az ölébe bámult. Az ujjaival játszott, nem nézett fel Emilyre. Küzdött a belső kényszerrel, hogy végre elmondta valakinek, közben pedig gyanította, hogy mindent kapna, csak támogatást nem. Akkor meg mi értelme?

– Emmett, miért lenne életed baklövése?

– Jó, inkább hagyjuk. Ne faggass, kérlek... – visszakozott Emmett, a lány azonban a kezére simította a tenyerét, és megvárta, míg újra összeakad a pillantásuk.

– Ha nem akarnál beszélni róla, bele sem kezdtél volna.

Emmett felkacagott. Ez a szöveget ő is rendszeresen használta, furcsa volt a másik oldalon lenni. A jókedve aztán hamar el is szállt.