Lassú víz

II. kötet 10. fejezet

– Mondtam, hogy nem tört el semmim – szajkózta Marshall sokadjára a telefonba. – Csak anyám hibbant meg. Azt hiszi, még mindig gyerek vagyok, akit szobafogságra ítélhet.

– Biztos aggódik – csitította Emmett, Marshall azonban tovább morgott. Két napja a szobájában gubbasztott, kényszerpihenőre ítélve, pedig már sokkal jobban érezte magát. Bár tény, hogy határozottan nem festett szalonképesen, de akkor is túlzásnak tartotta, hogy az édesanyja nagyon szépen megkérte, hogy pár napig ne menjen sehová, hanem pihenjen és gyógyuljon. Ez viszont határozottan sértette Marshall büszkeségét.

– Nem érdekel! Hiányzol.

– Meglátogassalak? – ajánlotta Emmett, mire Marshall elgondolkodott. Voltaképp...

– Jól hangzik. Felkészültél rá, hogy akkor bemutatlak?

– Sejtettem – válaszolta Emmett, és Marshall biztosra vette, hogy küzd a nevetéssel. – Te is hiányzol. Szóval ha engedélyezik a látogatókat...

– Ó, elmész a...

Emmett nevetése visszhangzott Marshall fülében még akkor is, amikor a lépcsőn baktatott lefelé. Voltaképp engedélyre nem volt épp szüksége, de szerette volna, ha a szülei megismerik a párját. Valahogy remélni se merte, hogy ilyen hamar eljutnak idáig. Persze lehet, hogy csak azért, mert épp lesérült...

– Anya, ráérsz? – fordult be a nappaliba. Az édesanyja érdeklődve pillantott fel rá, és letette a kezében tartott könyvet.

– Persze, miért?

– Áthívnám Emmettet, ha már minden bajod van attól, hogy én tegyem ki a lábam – darálta Marshall egy szuszra.

– Egy ideje nem kérsz engedélyt ilyenek miatt.

– Nem is erről van szó. Csak... bemutatnám – nyögte ki Marshall, mire a nő összevonta a szemöldökét.

– Nem korai ez még? Ne érts félre, de mintha azt mondtad volna, hogy egy hete jöttetek össze.

– De ez annál régebben kezdődött. Persze ha nem, hát nem – visszakozott Marshall csalódottan. Nem erre számított. Úgy érezte, magyarázkodnia kell. – Lehet, hogy egy hét, de már hónapok óta érik. És tudom, hogy ő is komolyan gondolja. Mindegy, majd máskor.

– Várj! – szólt utána az édesanyja, amikor a lépcső felé fordult. – Szívesen megismerném.

Marshall szívéről mázsát kő hullt le. Visszahívta Emmettet.

– Mikor érsz ide? – kérdezte köszönés helyett.

– Igazság szerint már elindultam – árulta el Emmett, mire Marshall elvigyorodott. Alig várta, hogy végre lássa a fiút. Annyi mindent pótolni akart, amire az elmúlt hetekben és hónapokban várt...

Bármennyire be akarta mutatni a családjának, pár perc után már minden baja volt. Igyekezett diszkréten lerázni őket, és felsóhajtott, amikor végre a szobájába értek. Emmett viszont meglepetten nyögött fel, amikor az ajtónak lökte, és azonnal a szájára hajolt. Egyre vadabbul csókolta, a keze besiklott Emmett pólója alá, majd lejjebb mozdította, a nadrág gombját kapcsolta ki.

– Mire készülsz? – kapta el a csuklóját Emmett, mire Marshall sokatmondóan nézett rá.

– Minek tűnik? – kérdezett vissza, és amikor Emmett elengedte, folytatta a megkezdett műveletet. Közben a fiú nyakát vette célba, az ujjai beszöktek az alsója alá, izgatott nyögést csalva ki. – Fel akarom avatni veled a szobám.