Elveszett Lelkek 3. (BL)

Tengerzöld és Acélszürke 3.

Ryan nem volt nagy ívó. Talán csak Jeremy tudta rávenni, hogy igyon meg vele néha valamit, de egy korty abból is mindig elég volt. Vagy, amikor nagyon maga alatt volt, akkor öntött magának egy pohárral, mintha az mindenre gyógyír lenne, de végül felét sem itta meg. Nem bírta az alkoholt, és erre a legjobb bizonyíték az volt, hogy másnap reggel fájós fejjel nyitogatta a szemeit, mindössze három üveg sör után. Kissé nyögdécselve kelt fel és nézett rá a telefonjára, ami azonnal elűzte az álom utolsó maradékát is. – Elaludtam! – mondta sokkosan, és már ugrott is fel az ágyról, hogy megnézze Milyt. Fél kilenc volt, és a kicsi ilyen tájban már régen fent kukorékol, de most valamiért nem jött ébreszteni őt, hogy éhes lenne. Miközben a köntösét próbálta magára rángatni, kisebb pánikrohamot kapott, hogy talán történt valami.

Kirontott a szobájából, felszáguldott a lépcsőn és benyitott a kicsi szobájába, de az teljesen üres volt. A rémület belehasított Ryan mellkasába, miközben sarkon fordult, hogy visszamenjen a földszintre. Már a lépcsőn tartott lefelé, amikor meghallotta Emily csilingelő hangját. A megkönnyebbüléstől sírni támadt volna kedve. – Sajnálom kicsim, hogy elaludtam! – fordult be a konyhába, ahonnan a hangok is kiszűrődtek. – Azonnal elmegyek a boltba és kerítek valami...

- Jó reggelt apuci! – ugrott le a székről a kislány, és egy öleléssel köszöntötte az apját.

- Jó reggelt. – köszöntötte Nate is, aki a konyhapult mögött állt éppen, és egy szép piros paradicsomot vágott cikkekre, olyan rutinosan, hogy Ryan azt hitte, hogy még mindig álmodik. – Éhes vagy?

Ryan csak pislogott párat, majd bátortalanul bólintott és hagyta, hogy Mily kézen fogva a pulthoz vezesse, ahol frissen sült palacsinta, tojás és bacon díszelgett, pár istenien illatozó bagett társaságában. – Ezt mind te csináltad? – döbbent le teljesen a felhozatalon.

- Együtt csináltuk, apuci! – javította ki Emily az apját.

- Bizony! – kacsintott Nate is. – Egy szakács veszett el a kisasszonyban. A tojásokat ő törte fel, és a palacsintatésztát is segített összeállítani.

- Mindből enned kell apa! Meg kell kóstolnod, hogy milyen ügyes vagyok! – mondta a kicsi szigorúan, miközben az apja elé tolta az omlettet.

Ryan ekkora már tényleg úgy gondolta, hogy még álmodik, de amikor Nate egy bögre kávét nyomott a kezébe, és tenyerei között érezte az ital melegét, lassan ráébredt, hogy az bizony a valóság.

- Nagyon ügyes vagy Csillagom! – nyomott egy puszit Emily fejére, majd helyet foglalt az egyik széken, és a pultra támaszkodva figyelte Nathanielt. - Mióta tudsz főzni? – intézte a kérdést a szorgoskodó fiúhoz, miközben belekortyolt a kávéjába.

- Miután elmentél, folyton otthon gubbasztottam, ezért elég sokat segítettem anyának a konyhában is. Ezeket egyébként sem nehéz elkészíteni, főleg ha egy olyan ügyes kuktája is van az embernek, mint ez a kis Hercegnő. – vigyorgott Nate, és Mily elé tolt egy halom tejszínhabos, szirupos palacsintát. – Te is kérsz? – fordult a férfi felé.

Ryan lenézett maga elé, ahol egy nagy adag, ínycsiklandó omlett hívogatta. – Nem, köszönöm. Először ezt kóstolom meg. – válaszolt, már szinte teljesen éber állapotban. – Szóval szerinted ezeket nem nehéz elkészíteni? Láttad volna a konyhát, amikor én próbálkoztam tükörtojást csinálni. – húzta el a száját az emléken.

- Képzeld el... - szólt bele Mily a beszélgetésbe, és szavait Nathanielhez intézte. -..., hogy akkorát robbantak a tojások, hogy még a fiókban is találtunk darabokat. – mesélte a kicsi kuncogva.

- Azért ennyire képletesen nem akartam leírni, de köszönöm Mily, hogy emlékeztetsz a kudarcaimra. – sóhajtott Ryan, mire Nate hangosan felkacagott.