Elveszett Lelkek 3. (BL)

Tengerzöld és Acélszürke 15.

Ryan ismét arra kelt, hogy a függönyön átszivárog a reggeli napfény. Hunyorogva nyitogatta a szemét és a hátára gördült, hogy nyújtózkodjon egyet. Miután végzett, átgördült a másik oldalára és nézte az üres ágyat. Pír kúszott az arcára és remegve sóhajtott egyet, ahogy az emlékek elöntötték a testét. Az orgazmuson kívül, amit átélt, csak Nathaniel gondoskodása járt a fejében. A szavai és az érintései. Még mindig elszégyellte magát a gondolattól, hogy mit is tett, de ez mellé egy kis izgalom is társult. A fiú előző este nem hagyta, hogy beforduljon, mindent megtett azért, hogy ne kelljen magát kényelmetlenül éreznie.

Miután kipihegték magukat, Nate javaslatára letusolt, amikor pedig végzett, a fiú visszament a szobájába és magához ölelte a puha ágyban. Többször is elmondta, hogy mennyire szereti, hogy mennyire kivételes és, hogy mennyire szép.

Nem tudta elképzelni, hogy hogyan illethette őt olyan jelzővel, mint a gyönyörű vagy a szép, mert a teste igenis férfias volt, és egy férfi nem tudja könnyen elfogadni, ha szépnek nevezik. Azt meg még úgysem tudta elfogadni, hogy ezek a bókok mélyen belül simogatták őt.

Ismét végignézett a mellette lévő üres helyen. Addig pásztázta a szemével, amíg dühében fel nem pattant, magára vette a köntöst és célba vette Nathanielt. A fiú, szokásához híven a konyhában volt és fütyörészve készítette a kávét. Olyan rutinosan mozgott a konyhában, amire Ryan mindig rácsodálkozott. Neki egy merőkanalat is kihívás volt megtalálnia, arról pedig nem is tudott, hogy van olyan a szekrényében, hogy tésztaszűrő. Nem azért mert nem ismerte, hanem azért, mert nem használta. Rengeteg ilyen apróság volt, ami előtte neki fel sem tűnt, de minél több időt töltött a konyhában Nathaniellel és Milyvel, rá is ráragadt valami. Persze, azzal azért tisztában volt, hogy szakács sosem lesz belőle. De, legalább megtanulta használni a fokhagymanyomót...

Egy meleg érintés zökkentette ki a gondolataiból.

– Jó reggelt. – duruzsolta Nathaniel a férfi fülébe, majd a kezébe nyomott egy bögre kávét.

- Jó reggelt. – köszöntötte ő is a fiút.

- Mi a mai program? – érdeklődött Nathaniel, miközben leült a pulthoz és minden figyelmét a kávéjának és Ryannek szentelte.

Ryan, mielőtt válaszolt volna, szintén helyet foglalt a fiúval szemben és belekortyolt a kávéjába. – Ma le kell adnom végre a rendelést a céges bulira.

- Ó, persze. A fociest. – mosolygott Nate, megvillantva fehér fogait. – Szombaton lesz, ugye? – Nincs már kicsit későn?

Ryan megrázta a fejét. – A hentes azt mondta, hogy elég három nappal előtte, hogy friss legyen a hús, de semmiképpen se húzzam az utolsó napig. Még most érkeztek be a papírok, a kívánságlistáról.

- Szép volt tőled, hogy megkérdezted a munkásokat is, hogy mit szeretnének enni. Meglepődtem, amikor olvastam, hogy még az allergiára is kitértél. – bólogatott Nathaniel.

- Nem magamnak szervezem, hanem elsősorban nekik, köszönetképpen. Attól, hogy én imádom, nem hiszem, hogy mindenki odalenne a tengeri herkentyűkért.

- Mennyien lesznek? - érdeklődött Nate.

- Csak az én közvetlen alkalmazottaim és a családjaik lesznek ott. Az olyan nyolcvan- kilencven fő. Plusz pár barát. – válaszolta Ryan.

Nate szemei kikerekedtek.

- Mi az? – kérdezte Ryan, amikor észrevette.

- Semmi. – rázta meg fejét Nate. – Csak nem tudtam, hogy ennyi alkalmazottad van.