Elveszett Lelkek 3. (BL)

Tengerzöld és Acélszürke 11.

Nathaniel szitkozódva botorkált az ajtó felé. Hányingere volt és úgy érezte, hogy hamarosan vissza is köszön az a rengeteg sör meg tömény, amit megivott. Hiába menekült az alkoholba, remélve, hogy feledteti vele a rémes képeket, mert az állapota így kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor még otthon igyekezett úrrá lenni az érzésein. Eszébe juttatta, hogy miért is érkezett a városba, hogy mi volt a célja.

Mire nagy nehezen megtalálta a kulcslyukat, már érezte, hogy a gyomrának a tartalma a nyelőcsövében hagy égető érzést. Hagyta, hogy szétáradjon benne a fájó érzés, de az közel sem volt elég ahhoz, hogy elnyomjon egy sokkal nagyobb fájdalmat.

Már majdnem sikerült. Nem sok hiányzott, talán csak egy őszinte beszélgetésen és egy kis időn múlott, hogy végre boldog lehessen. Ehelyett mi történt?! Ryan úgy kapaszkodott a nőbe, mintha nem lenne más esélye a túlélésre.

- A rohadt életbe! – dőlt neki az ajtónak belülről. Elfordította a tekintetét és örült, hogy az éjjeli sötétség beborított mindent, mert tudta, hogy vele szemben éppen egy tükör lóg a falon és nem akarta látni még saját magát sem.

Ellökte magát és elindult a szobája felé. Szándékosan nézett a nappali felé, hogy még mindig élesen látja-e a képet, ami az emlékeibe vésődött. Igen. Nagyon is jól látott minden mozdulatot és hallott minden hangot. Az alkohol azonban más, furcsa dolgokat is alkotott a fejében, valóra váltva pár röpke álmot. Például azt, hogy amikor leért a lépcsőn és bekanyarodott a nappaliba, egy teljesen más kép fogadta. Most csak Ryant látta maga előtt. Egyedül. Nem volt mellette senki, ahogy annak lennie kellett volna az este is. Nathanielben düh áradt szét, amelynek hatására a férfi arca is változott. Az esti rémült arcból lett még rémültebb, és a lefagyott test is ijesztően remegett.

Nathaniel halkan felkuncogott a képek láttán. Ez a nevetés tartalmazta minden érzését. – Nem kell bűnbakot csinálnod magadból. – vetette oda a képzeletbeli alaknak, majd elfordult és a szobájába támolygott.

A képzeletbeli alak viszont továbbra is ott állt. Ugyan úgy remegett és ugyan úgy rettegett, mint ahogy egész nap tette. Végül leült a kanapéra és minden erejét összeszedve igyekezett álmot hozni saját magára, hátha pár órára kiléphet a valóságból.

- Apa! Apa! Ébresztő! – nyitogatta Ryan a szemeit a hívásra.

- Emily? Hát te? – ült fel fáradtan. Úgy tűnt egy kicsit mégis sikerült aludnia.

- Kész a reggeli és lassan mennünk kellene. – válaszolta a kislány.

Ryan megtörölgette fáradt szemeit, majd a telefonjáért nyúlt. Elaludt. Még sosem történt vele ilyesmi hétköznap, mert szólította a munka, de arra sem volt ereje, hogy meglepődjön rajta. A hangulata mit sem változott előző este óta, arról nem is beszélve, hogy még álmában is Nathaniel csalódott tekintete üldözte. Tisztán látta rajta, hogy részeg, pedig beszélni akart vele. Fogalma sem volt arról, hogy mit fog neki mondani, csak azt tudta, hogy beszélniük kell. Egész éjjel várt és már három óra is elmúlt, amikor Nate hazaért.

Ryan hátradőlt a kanapén és egy fáradt sóhaj kíséretében lehunyta a szemeit. – A francba ezzel a nappal... - nyögte a semmibe, majd erőt vett magán és felkelt, hogy Mily után menjen. Annyira fáradt volt testileg és szellemileg is, hogy azon sem volt képes aggódni, hogy mikor fut bele Nathanielbe.

- Mikor keltél fel? – kérdezte Ryan, miközben felvette az asztalról a gőzölgő kávét és belekortyolt.

- Nate keltett fel, aztán csináltunk reggelit. – mesélte a kislány, boldogan mosolyogva.

Ryan meglepődött. Azt hitte, hogy az éjszaka után Nate még javában alszik, de ehelyett tette, amit minden reggel szokott. Csak akkor realizálta, hogy a kávéja is ugyan úgy ki volt készítve, mint eddig minden reggel. – Nathaniel hol van?