Elveszett Lelkek 3. (BL)

Tengerzöld és Acélszürke 4.

Nathaniel halkan, szinte lábujjhegyen lépkedett végig a folyosón. A keze megremegett, ahogy az ujjait a kilincsre csúsztatta. Az ajtót is nagyon lassan nyitotta ki, nehogy valamelyik zsanér nyikorogni kezdjen. Eléggé ideges volt, mert úgy érezte, hogy bármit elszúrhat. Mi lesz, ha megijed és kiabálni fog? Vagy még rosszabb, sírni? Hezitált, mielőtt belépett a szobába, de elhatározta magát és már nem volt visszaút. Nem futamodhatott meg. Nem volt más választása. Lassan ereszkedett le az ágy szélére, nehogy a fa keret recsegése felébressze a benne alvót. Amikor már biztos volt a dolgában, közelebb hajolt és... - Jó reggelt Hercegnőm! – szólította először halkan, de nem volt semmiféle reakció. Ryan figyelmeztette, hogy Mily elég mélyen tud aludni, és még egy, a ház felett elhúzó katonai helikopter csapat sem tudná felébreszteni.

De nem adta fel! – Mily! Reggel van! – duruzsolt tovább, de nem ért el vele semmit. Gyanúsan méregette a takarókupacot az ágy közepén, ami nem akart megmozdulni. – Nem hagysz nekem más választást, igaz? – sóhajtott fel, majd elővette a telefonját és elindította. Újra megtette. A Legyen hó című dal, a Jégvarázs meséből. Már kívülről fújta és lassan a hátán is felállt a szőr tőle, de ismét megtette. A takarókupac alól hirtelen tűnt fel egy fejecske, széles mosollyal és kusza hajjal.

- Jó reggelt Hercegnőm! – köszöntötte ismét Nate, mire Mily kimászott a takaró alól és a fiú nyakába mászott. – Most melyik szerepet szánod nekem? – kérdezte kissé feszülten. Emily csak kuncogott egyet, majd kinyúlt oldalra, hogy felvegye az ágy végében várakozó agancsos hajpántot és Nathaniel fejére nyomta. Első alkalommal, amikor a kicsi egy tiarát rakott a fejére, még hangosan felnyögött, de mára már simán megszokta. – Mehetünk reggelizni? – kérdezte, mire két aprócska kar szorosan megkapaszkodott a nyakában válasz gyanánt. Így „vágtattak le", az emeltről egészen a konyháig, ahol bekanyarodva az ajtón, szó szerint Ryanbe lovagoltak.

- Jó reggelt Mily. – nézett Ryan mosolyogva a kicsire, majd a tekintetét lentebb vezette, ahol egy agancsos fej pislogott rá. Visszatartotta ugyan a nevetést, de egy rövid és halk kuncogás akkor is kiszökött. – Jó reggelt Sven! – köszöntötte a rénszarvast is, majd arrébb lépett és kikerülve őket a szobájába indult, hogy összeszedje, ami még hiányzott. Útközben szólt vissza. – A szendvics az asztalon, a széna... nos, azt még vennünk kell.

- Apukád gonosz. – suttogta Nathaniel a nyakában ülőnek.

- Majd adok a szendvicsemből. – suttogta vissza Mily együtt érzőn.

Ryan már zakóban és a telefonjával a kezében tért vissza a konyhába. - Gyere le Nate nyakából drágám. – szólt rá a férfi Emilyre, szintén menet közben. – Ma még szüksége lesz rá, és nem szeretném, ha lesérülne.

Talán meg sem kell említeni, hogy Nathaniel Garrison a poklok poklát élte át, az alatt a két hét alatt, ami az érkezése óta telt el. Ő igyekezett erőn felül teljesíteni, de Ryan minden egyes alkalmat kihasznált, hogy valami félreérthetőt mondjon vagy tegyen, attól függetlenül, hogy fogalma sem volt róla, hogy az milyen reakciót fog kiváltani a fiúból. Egy dolog azonban mindenért kárpótolta Nathanielt. Mégpedig az, hogy a férfi megfogadta a tanácsát és apró lépésekben ugyan, de elkezdett aktívabb életet élni. A következő két alkalommal még szükség volt egy kis unszolásra, de az állatkert óta voltak már vidámparkban, hüllőkiállításon, cirkuszban és pár alkalommal csak úgy elmentek sétálni is a közeli parkba. Jeremy kétszer tudta rávenni Ryant, hogy menjen el velük inni egy bárba, ami eddig teljesen kizárt volt. Igaz, hogy a férfi nem is maradt sokáig, és egy pohár italt fogyasztott csak, de az elmúlt két évéhez képest ez hatalmas haladásként volt elkönyvelhető. Arról nem is beszélve, hogy egyre többet mosolygott, ami láthatóan jót tett Milynek is. Ráadásul a napokban kezdte el megszervezni a céges focis bulit, amin kész volt teljes vállsz...nem, lábszélességgel részt venni.