SUTTOGJ EGY CSÓKOT

NYOLCADIK

Devi

– Tegyél le te seggfej! – Már percekkel ezelőtt rá kellett volna jönnöm, hogy az eszeveszett kapálózás nem visz előrébb. A sok fejjel lefelé lévő ember még nagyban nevetgél, amikor Wes kilép a hűvös levegőbe. Én a vállán tengetem az időmet, akár egy zsák dühös krumpli, és azon tűnődöm, hogyan vett ilyen szerencsétlen fordulatot az estém. Wes hátát ütögetem, rúgkapálok, de mindhiába. Nem akar elereszteni. – Azt akarod, hogy megharapjalak? Megteszem!

– Csábító ajánlat. – Szinte látom magam előtt önelégült vigyorát. – Még átgondolom.

Feljebb küzdöm magam, majd a felkarjába harapok. Óvoda óta nem haraptam meg senkit, de nem is értem miért. Tök jó érzés, főleg amikor Wes fájdalmában felszisszen. Arra számítok, hogy ledob, ám ez a kis akcióm inkább arra készteti, hogy szorosabban tartson.

– Em azt hitte egy árokban fekszel. Legközelebb feltölthetnéd a telefonod, mielőtt úgy döntesz egyedül vágsz neki az éjszakának – rója föl hibáimat, miközben a kocsija felé haladunk a macskaköves úton. Nem értem, a nővérem miért vele beszéli meg a gondjait, főleg azokat, amik rólam szólnak?

– Mint látod, nem fekszem semmilyen árokban! Szóval letehetsz, elhúzhatod a csíkot és megmondhatod neki, hogy élek – ütök ismét a hátára. Bevallom, az utóbbi időben egy kicsit tényleg túlzásba vittem a bulizást, de csak ez tudott kihúzni a levertség spiráljából. Ilyenkor legalább jól éreztem magam, még egyedül is. Most is barátok nélkül jöttem, csak ennek a hülyének muszáj volt lerángatnia az asztalról, pont amikor egy Britney szám ment.

– Nem engedlek vissza – makacsolja meg magát. Nem adom fel a győzködést, de egyelőre jegelem és témát váltok. Zavar, hogy a saját testvérem kevert ebbe a szituációba. Miért pont Wes-t kellett értem küldenie?

– Amúgy mit spannolsz te a nővéremmel? Ez tök gáz.

– Te vagy gáz – motyogja unottan. – Ne felejtsd el, hogy az előbb majdnem lefejelted a csillárt!

– Az a koreográfiám része volt! – csapok a karjára és megint elkezdek mozgolódni, csak hogy ne legyen neki olyan kényelmes. – Engedj el!

– Leteszlek, ha megígéred, hogy nem futsz el!

– Minek nézel te engem? Óvodásnak? Nem futok el!

Egy sóhaj kíséretében tesz le. Kell pár másodperc, míg újra stabilan állok két lábon, aztán megkísérelek elfutni mellette.

– Devon! – Unottan kitartja a karját, elbarikádozva az utat előlem. Felszegett állal állom a tekintetét.

– Wesley! – utánzom, és ha eddig nem esett le neki, most biztos egyértelművé vált, hogy részeg vagyok.

– Nem is ez a nevem – néz rám unottan, mint akinek fáj itt lenni és velem szóba állni.

– Tudom. A neved Wes Carl Carter – mondom gúnyosan, elhúzva a szavakat. – Alig várom, hogy ezt az infót megosszam a csajjal, aki bejön neked. Mostantól Carl-nak foglak szólítani.

Wes nehézkes sóhajjal néz az égre.

– Naa, most miért vagy ilyen dühös Carl?

– Te totál el vagy ázva – forgatja a szemét. – Gyere, menjünk haza!

– De én nem akarok...

– Megint a vállamra dobhatlak, ha ellenkezel – vonja fel egyik szemöldökét, ami most valóban fenyegetően hat, mert tudom, hogy újra megtenné. Ezért inkább megadóan feltartom a kezemet.