SUTTOGJ EGY CSÓKOT

HATODIK

Devon

Az utóbbi napokban igyekeztem elkerülni Wes-t, és ha őszinte akarok lenni, a teljes baráti társaságomat is. Olyan kusza érzések zajlottak le bennem, amik nyugalmat és egyedüllétet követeltek. Amikor nemet mondtam a csoportban kihirdetett programokra, azzal indokoltam, hogy Wes-szel vagyok. Nem értettem Wes miért nem oltotta el a pletykákat, amiket én ébresztettem azzal, hogy kértem, csókoljon meg, de remek kifogásnak használhattam őket. Szóval most az egész suli szemében egy pár vagyunk, akik nem verik nagy dobra a kapcsolatukat. Bár olyanról még nem hallottam, hogy egy szerelmes pár teljesen elkerüli egymást, de ebből is látszik az emberek mennyire csámcsogni akarnak valamin.

Ami Carter-t illeti, csomó üzenetet hagyott a négy nappal ezelőtti incidens óta. Nem tudom hányféleképpen lehet bocsánatot kérni amiatt, hogy a barátnőmmel feküdt le, míg nekem csapta a szelet, de az üzenetek mennyiségét tekintetbe véve, az összes eshetőséget kipipálhatta. Én azonban egyikre sem reagáltam. Nincs mit. Eljátszotta a bizalmamat, megtörte a barátságunkat, és most miatta izolálom magam a közös barátainktól. Jól kitolt velem, de tényleg. Én szívtam meg a legjobban, bezzeg ő ugyanúgy éli a mindennapjait. A többiekkel lóg, mosolyog, jelét sem látom annak, hogy rosszul érezné magát a történtek miatt. Én a másik véglet vagyok; most is úgy kullogok végig a folyosón, akár egy gazdatestet kereső szellem.

A fülhallgatómmal próbálom kizárni a külvilágot, lehajtott fejjel lépkedem a szekrényemhez, majd pakolom ki belőle a biológia cuccaimat. Becsámpázok a terembe, majd leülök.

Derekre számítok, hogy elfoglalja mellettem a helyét, de legjobb barátom helyett Wes ül le a székre. Fekete pulcsiban van, aminek kapucniját csak most tűri le fejéről, ezért haja kócosan áll. A tanár csendre uszítja az osztályt, majd a kréta éles hangja kap némaságba boruló figyelmet. Wes nem szól hozzám, és én se mondok neki egy árva szót sem. Mégis, amikor az én felemre csúsztat valamit, az arcára pillantok.

– Mi ez? – kérdezem összezavarodva.

– Azt hittem tudsz olvasni – jegyzi meg gúnyosan, tekintetét a tanár hátán tartva. Lazán válaszol, de közben elmarad szokásos szórakozott mosolya. – Epres csoki.

Lenézek a csokoládéra, agyam válaszokért pörög.

– Elfelejtettem volna, hogy allergiás vagyok rá? – ráncolom a homlokomat. Az elmúlt napok nem voltak hozzám túl kegyesek. Simán kinézném magamból, hogy annyira leamortizálódtam, hogy ilyesmit elfelejtek.

Wes szája alig látható mosolyra fakad.

– Napok óta úgy jársz-kelsz, mint egy hulla. – Szenvtelen közömbösséggel beszél, és lepillant a kezére. – Gondoltam rád fér egy kis boldogság.

– Ez kedves. Szélütést kaptál?

Megint mosolyog, de csak árnyéka annak, amit már olyan sokszor láttam az arcán.

– Mi van veled Devi? – sóhajt elgyötörten, mire felé pillantok és belenézek sötét szemébe. – Nem vagy önmagad. Azóta a buli óta teljesen elszigetelted magad mindenkitől. Szóba se állsz a barátaiddal. És azt hiszed nem tudom milyen kifogást használsz erre? Azt se cáfoltad meg, hogy együtt vagyunk, pedig ez aztán magas labda, amit simán le tudnál csapni.

– Erről most nem akarok beszélni – fordulok előre. – Főleg nem veled.

– Az állítólagos pasid vagyok – hajol közelebb. – Ha nem most beszélünk, akár egész nap nyomulhatok rád, hogy elmondd.