~Elhalgatott Melódiák~

6.fejezet

Zsoma fáradtan kullogott egy Balaton menti partszakasz homokos utján, legszívesebben az ágyában sírta volna ki magából azt a sok fájdalmat amit a mai nap okozott neki. A könnyei ennek ellenére most is folytak és a szél, mint a penge, úgy mart bele az arcán tátongó sebbe.
Hajnali 3 felé járhatott, sötét és ijesztő volt mindenhol ahova csak nézett.
Tovább sétált volna, de a szervezete feladta, lábai még egy utolsó kusza lépést tettek, mielőtt össze esett.
-Nagyszerű! Sóhajtott fel miközben nagynehezen törökülésbe szenvedte magát.
Könnyektől ázott arcát nem kíméltek a homok szemek, bőszen tapadtak rá a vizes felületre.
Eszméletlen undorítónak találta az arcára ragadt mostmár iszappá vált mocskot, ígyhát a maradék energiájat igénybe véve elkúszott a Balatonig. Nem akarta, hogy vizes legyen a pólója és a hátizsákja így azokat levette magáról mielőtt magára lötykölte az alig 16 fokos vizet.
Frissítő, gondolta miközben leügyködte magáról a nadrágját is, impulzív ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy mártózik egyet.
Kivette a táskájaból a pálinkát amiről az éjszaka folyamán teljesen elfeledkezdtek a barátaival és erőtlenül bekullogott a vízbe, egészen addig amíg az már meg nem tartotta.

Hálát adott a fizika törvényeinek, miközben elengedte magát a hűvös vízben és ráhúzott a szíverősítőre. Keserű mosolyt festett az arcára, ahogy a könnyei ismét megerdtek. Habozás nélkül kortolyt bele újra az üvegbe és keservesen ismerte be magának, hogy valóban szerelmes Fekete Giorgioba.
Rá kellet jönnie, hogy már semmi nem volt olyan mint régen, úgy érezte egyik napról a másikra szeretett bele a fiúba, de az igazság az volt, hogy talán már a kezdetekben is érzett iránta valamit, csak könnyebnek találta elnyomni magában és teljesen megfeledkezni róla, mint beismerni.

A fiúk kicsivel Zsombor távozása után indultak vissza Bálintékhoz, meglepetésükre a göndör nem volt az említettek társaságában.
-Hol van Zsoma? Kérdezte Peti, olyan számonkérő hangon mintha csak egy kétgyerekes anyuka lenne.
-Hát hol a faszba lenne? Veletek volt! Felelte Bálint teljes értetlenséggel az arcán, jobb kezével Giorgio hátát támogatva.
Erre a bajszos is felkapta a fejét, riadtan nézett körbe, kisírt táskás szemei eléggé rémisztő látványt nyújtottak.
-Hol van Zsombor? Rettegve tekintett a tőle 2 méterre áló barátaira, érezte, hogy ennek nem lesz jó vége.
-Nem tudjuk, kicsit berágott ránk és aztán elhúzta a csíkot. Azthittük, ti majd megállítjátok.
-Viccelsz ember, nem is láttuk! Válaszolt Bálint, aki bár kevésbé mint Giorgio de aggódott.
-Min vesztetek össze? Kérdezte az olasz, miközben feltápaszkodott a padról. Zsebében kezdett el kutakodni a telefonjáért.
-Nos... Kezdett rá Barni, de fogalma sem volt, hogy hogyan folytassa.
-Tudod mit tök mindegy! Csak keressük meg! Az istenért, minek hagytátok elmenni?
A négy faszi nem felelt, némán néztek Gyurira, ők sem értették miért is hagyták elmenni.
Giorgio villámsebességgel nyomkodta a hívás gombot telefonján, de mind hiába. Zsombor mobilja már valószínűleg lemerült, de ha nem is merült volna, akkor sem hallotta volna, hogy keresik. A táskáját a parton hagyta és mostmár valószínüleg önkívületi állapotban sodródott a Balaton hullámain, messze a szárazföldtől.

-Mi Atival megnézzük a szálláson, rendben? Szólt Bálint majd közelebb lépett Giohoz.
-Nem lesz semmi baj! Megtaláljuk épségben!
-Remélem!... Nyögte elfojtott hangon a fiú és Bálint nyakába vetette magát.
-Elbasztam. Suttogta és ahogy rádőlt a barátjára a könnyei mint a vízfolyás áztatták el annak ingjét.
-Nem basztál el semmit, na menj és keresd meg! Azzal Attila és Bálint útnak indultak egyenesen a nyaraló felé.

Hűvös volt, habár a szél már nem fújt, lassan a madarak is kezdtek ébredezni. Hajnali négy lehetett, a fiúk már nagyon álmosak voltak, Giorgio volt az egyetlen aki az egész éjjelt kint akarta tölteni mitsem törődve a mardosó fáradtsággal ami átjárta az egész testét.

-Szerintem körbe nézünk mi is a környéken, aztán haza megyünk! Szólunk ha megvan Zsoma! Mondta Barni és Petivel már indultak is.

Gyuri legszívesebben jól lecseszte volna őket amiért ennyire nem törődnek a barátjukkal, de nem akart erre most külön időt szánni, Zsombor megtalálása fontosabb volt.
Ígyhát csak biccentett egyett és megindult egy számára tetszőleges úton, remélvén, hogy a göndör is arra ment.

Az úton amelyre rátévedt nem volt közvilágítás, az egyetlen fényforrás a túlpartról látható lámpák csekély szikrája volt. Érezte, hogy Zsombor nem ment vissza az apartmanba és azzal is tisztában volt, hogy Barniék egyből Atiék után mentek. A gyomra összeszorult, ahogy számításba vette az esetleges dolgokat amik Zsomával történhettek vagy történnek a jelen pillanatban, reménykedett benne, hogy legalább alkoholhoz nem jutott a fiú.

~~~
Zsombor még mindig a vízben ázott és a kezében lévő üveg tartalma vészesen fogyott, úgy itta a pálinkát mintha egyszerű üdítő lenne. Nem igen sodródott el az eredeti helyétől, volt még benne annyi józanság, hogy a lábát az iszapba fúrja.
Az eget bámulta amin csillagok ezrei fénylettek, illuminált állapotának köszönhetően még szebbnek találta mint máskor.
Hirtelen egy hangos reccsenésre lett figyelmes a nádas felől, ijedtségében elejtette az üveget ami akár egy tengeralattjáró úgy süllyedt a tó mélyére.
-Nagyszerű! Sóhajtott fel ahogyan rájött, hogy mostmár azon is aggódhatott, hogy mikor fogja újra megcsapni a józanság keserű világa.

Nehezen mozgatta a végtagjait, fájdalmasan vonszolta ki enervált testét a parta ahol a vízcseppekkel teli bőrét törölköző híján levetett ruháiba csomagolta.
Lassan kezdett feljönni a nap, pont tökéletes alkalom elszívni egy cigarettát, gondolta magában a göndör és már nyúlt is a táskájában ékeskedő piros dobozért.
Hatalmasat szívott a bűzrúdból és átadta magát az élvezetnek amit ez az apró papírcsikk adott neki. Ezzel még egy ideig kiüthette magát.
Az előbbi kutakodása során a táskájában megérezte a telefonját is, átfutott a fejében, hogy ránézzen, de a lelkének jobban esett abban a tudatban élni, hogy a barátai úgysem keresték, főleg nem Giorgio...