Szükségem van rád

A hógömb története

"There hasn't been a day
That I have forgotten you
Honestly, I miss you
But now I'll erase you
Because that will hurt less
Than resenting you."

* * *

Doyun még másnap megkereste Sugát, hogy szeretne csatlakozni hozzájuk. Legnagyobb meglepetésére hiába készült elő egy hatszor átgondolt és begyakorolt szöveggel arról, hogy miért is van neki mindenkinél több joga részt venni a dologban, nem volt szükség rá. Nem jutottak el odáig, hogy el kelljen mondania, mert amint belépett, Suga sejtelmesen elmosolyodott.

- Már vártuk, hogy mikor jössz - jegyezte meg, mielőtt a lány megszólalhatott volna. Iseul csak vigyorgott mellette, és rákacsintott Doyunra. 

Azóta eltelt egy hét, és bár ráakadtak a fiú nyomára, kiderítettek pár dolgot a családjáról, ahhoz nem jutottak közelebb, hogy mi történt Doyun és a fiú között. Doyun tudta, hogy nem titkolhatja örökké a múltat. Pontosan tudta, hogy egyszer úgyis el kell mondania mindent. De még nem állt készen. Annyiszor próbálta elmondani nekik, de egyszerűen égették a szavak a torkát.

Ma korábban végeztek. Hármasban sétáltak a késő délutáni napsütésben hazafelé, amikor Iseul megtorpant egy antikvárium kirakata előtt. 

- Menjetek előre, én még bekukkantok ide - vetette oda a könyveket bámulva, és már el is tűnt az ajtó mögött. 

Doyun és Suga összenéztek. Aztán megvonták a vállukat, és tovább indultak. A nap száz ágra sütött, a szellő alig lebegtette a leveleket a fákon. Suga zsebre dugott kezekkel, nyugodtan lépkedett mellette, mintha mindig is ezt tette volna. Doyun már majdnem természetesen érezte magát. Majdnem.

- Miért nem beszélsz róla?

Felkapta a fejét, szemöldöke a haja vonaláig futott. Úgy nézett Sugára, mintha idegen nyelven beszélt volna.

- Tessék?

- Arról, ami történt. - Suga ránézett. - Miért nem vagy hajlandó elárulni, miért akart megölni az az őrült barom? Az életedbe is kerülhet ez a hülye titkolózás, és őszintén szólva teljesen kikészít a dolog. - Megvonta a vállát. - Titkolsz valamit, ami kulcsfontosságú. És ezt rohadtul idegesít.

Doyun a cipője orrát bámulta séta közben. Pislognia kellett, mert égni kezdett a szeme. Nem akart sírni. Bár Suga előtt már többször is elsírta magát, de már unta, hogy annyit bőg. Annyit sírt már, hogy az egy életre is elég lett volna. 

- El akarom mondani, de nem megy. - Olyan halkan beszélt, hogy ő is alig hallotta a hangját. Rekedten és töredezve jöttek elő a szavak. Nyelt egyet és megnyalta az ajkát. - Szörnyű... Szörnyű volt... és én nem tudtam... azt hittem, időben érkezem, de... - Beharapta a száját, mielőtt elbőgte volna magát. Megrázta a fejét, és szomorúan felnézett a mellette némán lépkedő Sugára. - Nem megy. Ne haragudj. Ha megfeszülök, sem tudom megtenni. Egyszerűen... túl sok. - Akárhogy igyekezett, egy könnycsepp mégis legördült az arcán. Sietve letörölte, és inkább előre nézett.

Suga nem szólt. Doyun nem tudta biztosra, vajon mennyire rakta össze a fiú a töredékekből a képet, de nem akart belegondolni. Abban reménykedett, hogy Suga van annyira diszkrét és tapintatos, hogy annyiban hagyja a dolgot, amíg ő nem tud többet mondani.

Hála Istennek Suga nem erőltette a dolgot, és hazáig meg sem szólalt. Amikor Doyun a kapuhoz lépett, hogy bemenjen, akkor azonban gyorsan mozdult. Elkapta a lány csuklóját, és maga felé fordította. Egy hosszú pillanatig csak nézett rá, mint aki a megfelelő szavakat keresi.