Vihar előtti hullámok

13 ~ C'est Si Bon [Eartha Kitt]

~ PARIS BOGANSKI SZEMSZÖGE ~

Nem szerettem hazudni... de ha egyszer nem tehettem mást!

Meleg volt, nyári hőség Kaliforniában, én pedig egy könyvesboltban dolgoztam. Elegem volt az egészből, elegem volt belőle, hogy az emberek úgy jöttek segítséget kérni, hogy azt sem tudták, milyen könyvet akartak venni. Elegem volt abból is, hogy kint hét ágra sütött a Nap, nekem viszont egy ablakok nélküli üzletben kellett vesztegelnem napi nyolc órát, csak azért, mert nem sikerült ösztöndíjjal bejutnom az egyetemre.

Már éppen felmondani készültem – igazából ezt mondogattam, amióta felvettek –, amikor belépett egy ránézésre velem egykorú srác a fotocellás ajtón. Ez persze mindennapos volt, elég sok ember járkált ki-be, nagy részük üres kézzel távozott. De ő más volt. Céltudatosan a történelmi könyvek felé vette az irányt, azon belül is a világháborús részlegre ment. Legszívesebben utánasiettem volna, ezúttal egyszer őszintén is megkérdezni, segíthetek-e valamiben, de a társam éppen a fél órás ebédszünetét töltötte, a szabályzat szerint pedig nem hagyhattam őrizetlenül a kasszát.

Csak abban bíztam, hogy sokakkal ellentétben ő nem csak leemel a polcról köteteket, hanem vásárolni is fog valamit. Ez a remény hamar szertefoszlott, ugyanis alig néhány perccel később határozott léptekkel elhagyta az üzletet. A fejemet csóváltam és nem akartam elhinni, hogy még egy idegen is csalódást tudott nekem okozni.

Azokban az időkben annyian fordítottak nekem hátat, hogy nem szabadott volna egy olyan személynek fájdalmat okoznia, akinek a nevét sem tudtam. Volt elég olyan a környezetemben nélküle is, aki megtette ezt. Mégis, olyan volt, mintha megforgatta volna az előzetesen beleszúrt kést a szívemben.

Bánatomban úgy döntöttem, dolgozok – ez már önmagában árulkodó jel volt arra, hogy valami nem volt rendben velem –, amikor egyszer csak közeledő lépteket hallottam. Úgy voltam vele, hogy azt az előrendelést még lekönyvelem, azonban a pult túloldalán lévő türelmetlenkedő – potenciális – vásárló megköszörülte a torkát, mire idegesen felkaptam a fejemet. Arckifejezésem egyből megenyhült, ahogyan sötétbarna, már-már fekete tekintetekkel találtam szembe magamat. A papírokat félretéve fordultam felé teljes testtel, és hagytam, hogy egy halvány mosolyban megmutatkozzon az a kicsattanó öröm, amely visszatéréséből származott.

– Tudsz segíteni, kedves... – szólt mély hangon, de megakadt beszédében és tekintetét lejjebb, egészen mellkasomig vezette. – Paris – ejtette ki a nevemet, amely az ő szájából valahogy sokkal puhábbnak, gyengébbnek és szebbnek hangzott, mint bárki máséból.

– Hogyne, miben? – bólintottam készségesen, és magamban vigyorogtam, amiért ma kivételesen nem felejtettem el felrakni a névtábla kitűzőmet.

– Ezt a kötetet keresem – adott nekem egy citromsárga fecnit, melyre tollal volt ráfirkantva a cím és a szerző nevének monogramja.

– Egy pillanat – mondtam, majd hátra, a raktár fele fordultam és benyitottam az aprócska ajtón.

– Megyek – rakta el ebédjét sóhajtva a kolléga, majd kijött a helyiségből és átvette a kasszát.

– Stoner, huh? – biccentettem a vevőnek. Olvastam korábban és el kellett ismernem, hogy nem volt rossz választás. – A különlegessége az egyszerűségében rejlik. Egy emberöltő mennyire bonyolult, néhol vicces, sokszor viszont elszomorító tud lenni – méláztam el, mivel imádtam ezt a könyvet. Még annak idején anyukám olvastatta el velem, de szerintem ő se hitte akkoriban, hogy egyszer majd ilyen nagy hatással lesz rám.