Hozzám tartozol

16 (Panna)

Hétvégéig viszonylag gyorsan eltelik az idő, péntek este Márk meccsén ülök az uszodában. Figyelem ahogy kiszáll a vízből, elég jó teste van ezt még így is látom, de azt hiszem nem ezt kéne éreznem mikor meglátom így. Az is furcsa, hogy már fél éve együtt vagyunk, de még nem feküdtünk le, mármint aludtunk már együtt, de én mindig találtam valami kifogást, valahogy mindig olyan érzésem volt mintha nem lennék készen, mintha várnék valami csodát, de ez a csoda sosem jött el. A gondolataimból Laura hangja ránt ki, akinek nem messze volt edzése, ezért ő is beugrott a meccs végére, hogy együtt menjünk majd haza.

- Azta! – tátja el a száját egy zacskó chipset majszolva – Nem értem mire vársz, én már rég megerőszakoltam volna a helyedben.

- Ne mondj ilyeneket, 15 éves vagy! – nézek rá szúrósan – És azt is mondtam már, hogy ne egyél ilyen szarokat! – mutatok a chipses zacskóra.

- Jó na, ne izélj szénhidrát csökkentett.

- Tényleg? – gondolkozok el és amikor meglátom a zacskó hátoldalán az írást, én is kiveszek egy marékkal.

- Asszem Márk neked integet – biccent a húgom a lelátó felé, mire én mosolyogva visszaintegetek neki.

- Amúgy... - kezdem, de nem igazán tudom hogy kérdezzem meg tőle – Szóval szerinted az normális, hogy még nem feküdtem le vele? Mármint tényleg... szóval jó teste van – pirulok bele, de inkább csak azért mert furán érzem magam attól, hogy ilyeneket mondok ki hangosan.

- Őszintén? Baromi fura – jelenti ki lazán két falat között.

- Szuper – szontyolodok el. Laura látja rajtam, hogy még én magam sem tudom mit kezdjek ezzel, ezért közelebb csúszik és elkezdi simogatni a hátam.

- Lehet, hogy azért nem akartál mert nem vonzódsz hozzá, lehet, hogy máshoz vonzódsz – mondja titokzatosan – Nincs ezzel semmi baj.

- Lehet – értek egyet, és nem is akarom firtatni azt, hogy értette, hogy máshoz.

- Gyere menjünk le! Vége a meccsnek – áll fel és maga után húz a karomnál fogva.

Márk a korlátnál vár rám, a teste még csurom víz, de azért hagyom hogy megöleljen, ad egy puszit a homlokomra.

- Örülök, hogy itt voltál – mosolyog rám.

- Ügyes voltál! – mondom neki és végig simítok az arcán. Megint a megszokás.

- Eljössz holnap a meccsemre? – kérdezi Laura Márkot, mire a srác elszomorodik.

- Ne haragudj, de nem tudok menni. Apa közös programot szervezett és nem mondhatok neki megint nemet.

- Ugyan, rá se ránts! – mosolyog rá Laura – Úgyis profi leszek!

- Pontosan! Tudod csak profin! – kacsint rá Márk.

- Akkor mikor találkozunk legközelebb? – kérdezem most én.

- Öm... - gondolkodik el – Vasárnap?

Lilivel is aznapra beszéltem le a kosarazást a parkban. Francba.

- Oké, van egy kis programom délután, de majd megbeszéljük.

- Milyen program? – néz rám Márk kérdőn.

- Csak megígértem egy egyetemista csajnak, hogy segítek neki fejleszteni a dobását – legyintek hanyagul és nagyon erősen próbálkozom, hogy ne piruljak el közben. Laura értetlenül néz rám, de Márk szerencsére nem firtatja a dolgot.

Hazafelé menet a villamoson a húgom nyilván megkérdezi milyen csajról van szó. De mivel nem tudok még Liliről túl sok mindent, nem is nagyon tudok neki mit mondani, meg amúgy sem szeretném, hogy gyanút fogjon.

A szombat nagyon nehezen telik el, nem tudok magammal mit kezdeni, szinte fél óránként megnyitom Lili profilját, szeretnék írni neki, de végül úgy döntök jobb, ha majd élőben beszélgetünk. Aztán eszembe jut, hogy mi történt legutóbb amikor jóban voltam valakivel, aki tényleg tetszett. A történetünk Petrával igazából nem is annyira bonyolult, mármint abban a részében igen, hogy én hogy tudom most a legjobb barátnőmnek tartani, hiszen én voltam szerelmes belé és el is mondtam neki, mégis valamilyen úton módon megmaradt a barátságunk, mert ő tudta, hogy bármi is lesz mi ki fogunk tartani egymás mellett. Nem olyan bonyolult ez és azóta én is rájöttem, hogy valószínűleg mint egy párt soha nem tudtam volna elviselni magam mellett, hiszen annyi mindenben különbözünk és néha nagyon idegesítő tud lenni. Ő pedig biztosan talál majd valami rendes francia srácot, aki el fogja viselni minden hisztijét.

Délutánra Laura is elkezd idegeskedni a meccse miatt és kéri, hogy tereljem el valamivel a figyelmét, hogy meséljek neki valami izgit. Egy meleg főszereplős sorozat jut az eszembe, a Heartstopper. Elmesélem neki, hogy ma délelőtt ledaráltam, mert feldobta a Netflix (véletlenül sem a meleg szereplők miatt, és nem várom már hónapok óta, hogy kijöjjön).

- És fiúk vagy lányok a főszereplők?

- Két srác, nagyon édesek – emlékszem vissza az első csókukra.

- Na akkor ezt nekem is meg kell néznem. Milyen hosszú egy rész?

- Nem hosszú, kb. 20 perc vagy fél óra.

- Uuu nem nézünk meg most egy részt együtt? – kérdezi, nekem pedig eszembe se jut, hogy esetleg valami más van a dolgok mögött, mint az, hogy tényleg érdekelné a sorozat.

- De persze, csak nézzük akkor az én szobámban, ott a laptopom.

- Nézhetjük itt is a nappaliban – néz rám értetlenül Laura.

- Inkább ne – mondom határozottan. Ő meg amolyan „hát jó" beleegyezéssel feláll a kanapéről és átjön a szobámba. Anya a konyhában csinál valamit, apa pedig kint van a kertben, szóval nem lett volna annyira gáz az sem, ha a nappaliban nézzük, de nem éri meg kockáztatni.

A sorozat közben észreveszem, ahogy Laura néha rám sandít, de nem szól semmit, mintha ellenőrizgetne valamit.

- Te gondoltál már arra milyen lenne egy lányt megcsókolni? – kérdezi hirtelen a rész vége felé. Bennem pedig megáll az ütő és érzem, hogy elkezd izzadni a tenyerem. Talán sejti? Fogalmam sincs mit mondjak neki csak próbálom leplezni a meglepettségemet.

- Ööö... ne... nem tudom, Márkkal vagyok – válaszolok végül és gyorsan visszakérdezek, hogy saját magával legyen elfoglalva.

- Én nem igazán. És mi van Petrával? Igaz még kicsi voltam, de tudom, hogy valamiért nem találkozhattatok, azt hittem rajta kaptak titeket.

Elkerekedik a szemem. Hogy hihettem, hogy Laura olyan hülye hogy nem szúrt ki semmit? A számat harapdálom, arra gondolok, hogy ha elmondom neki az igazat elveszítem a húgomat. Az annyira fájna, nem bírnám ki.

- Panna, én nem akartalak... Ne érts félre – kezdi mentegetni a helyzetet amikor látja rajtam, hogy sokkal jobban zavarba jöttem, mint tervezte.

- Nem csak... - kezdem, de nem tudom, hogy folytassam – Nem tudom elmondani. Nem veszíthetlek el téged is.

Nem mond erre semmit csak közelebb csúszik és átölel.

- Soha nem fogsz elveszíteni! Csak tudod nagyon kíváncsi természet vagyok.

- Tudom... - sóhajtok fel – De figyelj ez még nem is biztos és... meg amúgy is lehet hülyeség az egész.

- Tudok várni, remélem nem öl meg a kíváncsiság, mert akkor viszont könnyen elveszíthetsz.

Ezen felnevetek és még jobban magamhoz szorítom. Szeretném elmondani, de még sem tehetem, legalább találkozzak Lilivel és derüljön ki, hogy tényleg hogy érzek. Annyira jó lenne, ha természetes lenne, hogy nekem egy másik lány tetszik és nem kéne eltitkolnom mindenki elől.