Hozzám tartozol

9 (Lili)

Eltelik három nap mire újra találkozunk és ez még nem a randi, csak összefutunk az egyetemen, mert Panna mutatni akar nekem valamit, legalábbis ezt mondta a telefonba, amikor tegnap este felhívott. A déli épület előtt állok két papír poharas kávéval a kezemben, pont van egy óra szünetem két előadás között.

- Szia! – hallom meg hirtelen a hangját a hátam mögül és egyből meg is fordulok.

- Szia! – köszönök én is – Ezt neked hoztam, csak tej van benne – adom át neki a poharat, megjegyeztem, hogy milyen kávét iszik.

- Köszönöm! Erre most nagy szükségem van – veszi ki a kezemből csillogó szemekkel a poharat.

- Mit fogsz mutatni? – kérdezem kíváncsian.

- Hú, gyere, erre van – megfogja a kezem és elkezd húzni maga után, én pedig felzárkózom és összekulcsolom az ujjainkat, amitől egy pillanatra meglepődik, de aztán rám mosolyog és tovább indul.

Hogy őszinte legyek úgy érzem csak céltalanul bolyongunk a campuson, de nem szólok semmit, mert imádok vele lenni és legszívesebben minden szabad percemet vele tölteném. Először csak átlagos dolgokról beszélgetünk, arról például, hogy egy kicsit aggódik a pénteki meccs miatt, én meg elmondom, hogy lassan jön a vizsga időszak és izgulok miatta, szóval kibeszéljük a gondjainkat. Aztán jön egy kicsit érdekesebb téma, és nekem van egy olyan érzésem, hogy valójában ezért akart találkozni.

- Coming outoltam a húgomnak egyébként, nagyon aranyos volt. 15 éves, ő is kosarazik

- Nem is tudtam, hogy van húgod – nézek rá meglepetten.

- Sok mindent nem tudsz még rólam – mosolyog titokzatosan.

- És hogy érzed magad? – tudom, hogy az is a szerepem, most ebben a helyzetben, hogy támogassam. A múlt alkalommal nem akartam elsietni, meg akartam várni, hogy magától beszéljen róla, ha szeretne és úgy tűnik eljött az ideje.

- Sokkal jobban. Nagyon jót beszélgettünk, meséltem neki Márkról, elmondta, hogy sajnálja, hogy ezt kellett tennem, meg, hogy támogat teljes mértékben, nem érdekli anyáék mit mondanak.

- Mi történt a szüleiddel?

- Hát tudod, a családom kicsit vallásos, régebben jártunk templomba is, de aztán... - itt egy kicsit elhalkul, mintha nehezen tudná folytatni. Megszorítom a kezét, hogy érezze mellette vagyok – Aztán én rájöttem, hogy valami nem oké velem.

Ennél a mondatnál nem bírom ki, hogy ne szóljak közbe. Lehajtott fejjel áll mellettem én pedig elé állok, hogy biztosan lásson.

- Panna – kezdem és mélyen a szemébe nézek – Minden rendben van veled!

- Már tudom – mondja – És remélem ők is tudni fogják - halkan beszél és érzem a hangjában, hogy ez nem egy kedves téma számára.

- Leüljünk valahova? – kérdezem.

Keresünk egy félre eső padot és leülünk egymással szembe, úgy hogy a térdünk összeér, legszívesebben megfognám a kezét, de látom rajta, hogy ő inkább babrálna valamit, ezért szabadon hagyom és a combjára teszem a kezem.

- Egyszerűen nem tudom mit mondhatnék nekik, nagyon félek, hogy többé nem lennék ugyanaz a szemükben, mint voltam. Egyszer már előfordult, hogy majdnem kiderült, 15 éves voltam, de sikerült kimagyaráznom és azóta folyamatosan hazudok. Ez nem én vagyok, azt hittem megváltozhatok, hogy elmúlik majd, de már tudom, hogy nem fog. Amikor kiderült... azt hitték összejöttem egy lánnyal, és teljesen kiakadtak. Anya elküldött hittan táborba meg mindenféle hülyeségre, ahol tettetnem kellett. Azt hitte meggyógyultam, hogy Márk kigyógyított ebből vagy ilyesmi. De ez egy baromság, ez nem olyan – látom, ahogy könnybe lábad a szeme és nem tudom tovább így nézni, nem tudok tovább várni. Közelebb csúszok és átölelem, így ülve majdnem egy magasak vagyunk, a mellkasomra húzom az arcát és elkezdem simogatni a haját. Nem szól semmit és én sem szólok semmit, hagyom, hogy sírjon.

Néhány pillanatig arra gondolok, hogy vajon mennyit tettem hozzá ahhoz, hogy rájöjjön, hogy meleg, hogy mennyi szerepem volt a szakításukban Márkkal, de gyorsan elhessegetem, mert úgy érzem ebben a helyzetben nem szabad ezzel foglalkoznom. Én is megjártam az utam, nehéz út volt, és most itt van valaki, akinek a segítségemre van szüksége. Mindent meg kell tennem és meg is fogok.

- Ez a te csatád – suttogom neki, miközben ő a szemét törölgeti – De tudnod kell, hogy én a barátomnak tartalak és bármikor, bármilyen helyzetben kiállok a barátaim mellett, mindegy, hogy mi van. Nem könnyű kiérdemelni a barátságomat, de te teljes mértékben kiérdemelted, sőt... - elakadok egy pillanatra, nem akarom, hogy bármit is félre értsen, ezért folytatom – Talán a randink után többek is leszünk, mint barátok.

Erre a mondatra elhúzódik és a szemembe néz, már nem sír tovább. Egy pillanatra azt hiszem... már olyan közel vagyunk, de ő az arcomhoz hajol, ad egy gyengéd puszit és a fülembe suttogja:

- Már nagyon várom a randit!

Ettől zavarba jövök és lefagyok, a randira muszáj összeszednem magam, teljesen megbénít ez a lány. Az órámra nézek és szomorúan veszem észre, hogy 10 perc múlva órán kell lennem.

- Panna, ne haragudj, de muszáj mennem – húzódok el kicsit szomorúan – Pénteken biztosan találkozunk! – erősítem meg a megbeszélteket, mert pénteken a meccs utánra beszéltük meg a randit.

- Rendben – húzódik el ő is egy fél mosollyal és lazán átlendíti a lábát, majd feláll a padról – Te pedig tanulj! Ötösöket szeretnék látni – löki meg a vállam miután én is felállok.

Hosszan bámulunk egymásra, mielőtt elindulnánk és én kérdezem meg előbb, hogy nem lenne e gáz, ha búcsúzóul még megölelném, mire ő magához húz és egy puszit nyom a homlokomra. Aztán mindketten elindulunk, ellenkező irányban, néhány méter után visszanézek és látom, hogy ő is éppen most fordult hátra, ezen mindketten elmosolyodunk. Az előadáson ülve még kapok tőle egy üzenetet, amiben csak annyi áll, hogy köszönöm és én érzem, hogy ez a kapcsolat, már most sokkal több, mint egy baráti viszony, sőt, talán több mint egy egyszerű szerelem.