Our secret [Drarry]

2. FEJEZET

A nagyteremben lassan benépesült a négy hosszú asztal, melyek fölött az elvarázsolt mennyezet most csillagtalanul, feketén ásított, hűen utánozva a hosszú ablakokon át látható éjszakai eget. Az asztalok fölött lebegő gyertyák megvilágították az itt-ott elszórtan felbukkanó kísértetek ezüstös alakját és a diákokat, akik lelkesen mesélték egymásnak nyári élményeiket, kurjantva köszöntötték barátaikat, vagy épp szomszédjuk új frizuráját vagy talárját nézegették.

Harry most is észrevette, hogy iskolatársai összesúgnak a háta mögött, de úgy tett, mintha hidegen hagyná a dolog. Luna elkanyarodott a Hollóhát asztala felé, Ginnyt pedig magukhoz csábították negyedéves barátai, így a kis csapat négy főre fogyatkozott.

Harry, Ron, Hermione és Neville a griffendéles asztal közepe táján találtak helyet maguknak, Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél házi kísértete és Parvati Patil meg Lavender Brown között. Az utóbbi két lány nagy hangon, színpadiasan köszöntötte Harryt, amiből ő rögtön megsejtette, hogy egy másodperce még róla beszélgettek.

Pillanatnyilag azonban volt fontosabb gondja is annál, mint hogy ezen bosszankodjon; szomszédjai feje fölött a terem hátsó fala mentén álló tanári asztal felé nézett.

-- Nincs itt.

Ron és Hermione végigjáratták tekintetüket a tanári asztalon - teljesen feleslegesen, hiszen az óriási termetű Hagridot, ha ott van, első pillantásra észrevették volna.

-- Nem mehetett el az iskolából... - dörmögte nyugtalanul Ron.

-- Persze hogy nem ment el - jelentette ki Harry.

-- Ugye, nem lehet, hogy... baja esett? - aggodalmaskodott Hermione.

-- Nem - vágta rá Harry.

-- De hát akkor hol van?

Harry suttogóra fogta hangját, hogy Neville, Parvati és Lavender ne hallják, amit mond.

-- Lehet, hogy még nem ért vissza. Tudjátok, onnan, ahova Dumbledore küldte.

-- Ja tényleg... igen, az lehet - bólintott Ron.

Őt szemlátomást megnyugtatta a válasz, Hermione viszont az ajkába harapott, és tovább fürkészte a tanárokat, mintha remélné, hogy meglátja köztük Hagrid távollétének valódi okát.

-- Az meg kicsoda? - kérdezte hirtelen. Harry követte a lány tekintetét.

Először Dumbledore professzoron akadt meg a pillantása. Az igazgató a hosszú asztal legközepén álló, magas háttámlájú, arany karosszékében ült. Ezüstcsillagokkal díszített, mélyvörös talár és hozzá illő süveg volt rajta. Fejét a mellette ülő boszorkány felé hajtotta, aki épp a fülébe súgott valamit.

A nő vénlánysorban maradt nagynénire emlékeztette Harryt: kövér volt, rövid, göndör, barna hajába harsány rózsaszínű masnis szalagot kötött, talárja fölött pedig szintén rózsaszínű, bolyhos kardigánt viselt. Mikor aztán kissé a diákok felé fordult, hogy igyon egy kortyot kupájából, Harry döbbenten ismert rá a fakó, békaszerű arcra s a dülledt, táskás szemekre.

-- Ez Umbridge!

-- Kicsoda? - nézett rá Hermione.

-- Ott volt a tárgyalásomon. Caramelnek dolgozik!

-- Jó kis kardigánja van, nekem adhatná - vigyorgott Ron.

-- Caramelnek dolgozik! - ismételte homlokát ráncolva Hermione. - Akkor meg mi a manót keres itt?

-- Nem tom...

Hermione összehúzott szemmel végignézett a tanári asztalon.

-- Nem... - motyogta végül. - Nem, biztos nem...